Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Száraz Miklós György: Végső Dolgok

A harmadik munka szerzőjének, Sámbár Mátyásnak a nevét sem hallottam addig. Már a munkája címét is időbe tellett elolvasni: Egy Vén Bivaly orrára való karika, melyet Szent lzsajás csinált neki: Mikor ellenem dühösködnél, kevélységed feljött füleimbe, az okáért karikát vetek orrodba és zabolát ajakidra, és vissza viszlek téged az útra, amelyen jöttél, a mikor az Nyolcz okokat dorgáltad, melyekért egy okos ember pápistává lőtt vala. Később egyszer utánabogarásztam, és megtudtam, hogy Sámbár dühös jezsuita volt, aki az 1600-as évek derekán sok tévelygő lelket térített vissza a pápisták oldalára. Ha igaz, amit a korabeli források írtak róla, volt vér a pucájában, mert azzal a feltétellel állt ki hitvitázó ellenfeleivel, hogy amelyikük alul marad, annak fejét veszi a bakó. A lutheránus Vásárhelyi Matkó János egyszer diadalt aratott fölötte, de nem tartott igényt a fejére. Könyörtelenebb volt, állítólag a harcias teológus tökeit vágatta le a hóhérral. A legenda legvadabb változata szerint meg is kapta, s az egyiket ott helyben a pofájába tömte, megrágta, lenyelte, a másikat megaszalva madzagra fűzte, s élete végéig a nyakában hordta. A legenda szelídebb változata szerint az izgága csuhás a golyóit megtarthatta, ám a poroszlók ott helyben lefogták, fejét rönkre szorították, s a bakó a nyűt színen - mint a viperának - harapófogóval kitépte mindkét szemfogát.

Mindezt akkor még nem tudtam, a boltban csak azt sejtettem meg, hogy rám mosolygott a szerencse: kincsekre akadtam. Rásandítottam, de a vénember ügyet sem vetett rám, elmélyült eszmecserét folytatott a sármánnyal, rigóval vagy nádiposzátával.

A negyedik könyv a másik háromhoz képest nem tűnt érdekesnek. „Magyar Almanák az MDCCXCV-dik esztendőre az O-Polynésiának históriájával együtt”. Valami csízió, gondoltam. Ismertem a műfajt: népszerű kalendárium időjóslatokkal, csillagfejtésekkel, népi gyógymódokkal és egyéb marhaságokkal. „Hódtőtekor éjfeli órán vedd haldokló vén bika vedernyi nyálát, aprítsd belé hótt csecsszopó körmit, elegyícsd marókra való varjúbögyörővel, s azt kortyógassad, ha még nem vóná ölég hülye magadtó is.” Az ilyen almanachokat olyan háztartásokban forgatták, ahol a Biblián kívül más olvasnivaló nem volt, így hát elrongyolt, sarkukon elzsírosodott lapokat vártam a fedél mögött. Csalódtam. Az a kalendárium olyan állapotban volt, mintha kézbe sem vették volna. Ahogy belepörgettem, észrevettem, hogy a végén, a hátsó fedél alatt idegen oldalak vannak: néhány öreg, meg- foltosodott pergamenlapot köttetett valaki a hátsó fedél alá. Az első oldalon fekete tintával, kézírással rótt sorok:

„Georgius Pannoniusnak hívtak, jártam eleget a széles világba, jó Magyarországba, Purziába, Greciába, Taljánországba. Turciából szoltán Bejazid parancsára magyar Ulysses bolyogtam a sárkányok, gonosz rókák és borjúorrú démonok földjén, világ tetején megholtam, mégis visszatértem. Beszéltem nyelvet tízet, dőzsöltem sokratesi lakomán, hírnév ösztökélt, harcoltam, százat is öltem, de a lármás patvarkodást magam igyekezéséből hagytam el. Padus partján, Hercules városában magamra vettem Szent Bi~únó rendjének csuháját, krónikát írtam, majd arról is letettem, mert lelkem belefáradt a boly- gásba. Betegágyamon nem érdekel már a nagy emlékezet, hallgatok, csupán Végső Dolgokról szólok, félek. Datum Augusta Praetoriae sub centum tiliis, soraim kőitek Torja patakának vásárhelyén, Deszkavárosban, a száz hárs alatt, Abrahám népének 5281dik esztendejében, Mahomet fiitásának 904dik évében, Születet után másfél ezer és huszonhat esztendőben, mellyet Tibet lámái a kilencedik ciklus tűz-kutya éveként jegyeznek. Tudd, Jézus ember volt, talám próféta is, de Isten soha. Üdvözülj, ki ezen soraimra fanyalodtál, légy jó, ha tudsz. ”

2