Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Száraz Miklós György: Végső Dolgok
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Végső Dolgok Néhány évvel ezelőtt Gironában, a középkori zsidó negyed, a call komor falai közt tekeregve egy ódon üzletbe tévedtem. Hűvös februári nap volt, a Németek utcája és az Erőd utca közt kanyargó sikátorok egyikének mélyén bukkantam az odúszerű, sötét antikváriumra, ahol a levantinus zsidó szakállú boltos könyveken kívül színes madárkákat, rikácsoló gibraltári majmokat, arab tőröket, afrikai maszkokat, hajócsigákat és kormos kályhacsempéket is árult. Kínált kandírozott narancshéjjal kevert berber hasist birkabőr zacskóban, de tartott török édességeket és Szomáliái sün húsából készült, rózsaszín pogácsákat is. Éhes voltam, mint a farkas, gondoltam, a szaracén búzából készült breton palacsintát megkockáztatom. Gyorsan megbántam, mert szívós volt, mint egy katonai derékszíj, íze akár a vas. Nem emlékszem rá, hogy a német-angol-katalán keveréknyelvet használó, morózusnak látszó, töpörödött emberke miből jött rá, hogy magyar vagyok, de hamar rájött, és a nyelve megoldódott. Amíg a sült hagymával töltött hajdinatésztán rágódtam, ő az 1263-ban Gironában fellobbant hitvitáról mesélt nekem. Úgy beszélt Hódító Jakabról, II. András királyunk leányának, Árpádházi Jolántának a férjéről, mint élő politikusról, és ettől a call homályos sikátorának mélyén, az állatkert szagú, megfoghatatlan kis üzletben szinte megfogható közelségbe került a távoli múlt. Amikor feladtam a küzdelmet, és a nyers disznóbőr ízű és állagú palacsinta maradékát a kartontálcára tettem, elismerően pillantott rám. Megpróbálkozhatna a sünpogácsával is, mondta. Talán legközelebb, néztem ijedten az apró, pirosas színű pogácsákra. Nem erőltette. Eltakarította előlem a palacsinta romjait, majd infernális boltja egyik elfüggönyözött szegletébe csoszogott, s karjában zörgős papirosba göngyölt csomaggal tért vissza. Mint valami elemózsiával teli zsákot, úgy zuhintotta elém a pultra a madáreleséges staniclik, olajöntő üvegcsék és egy rézből készült mandulatörő krokodil közé. Nézzen bele, mondta. Többet nem szólt, várta, mit szólok én. Óvatosan szétnyitottam a recsegő, durva papírt. Könyvek voltak benne. Poros, vén könyvek. A legfelső az erdélyi hitújító, az unitárius egyházat megalapító Dávid Ferenc 1567-ben Gyulafehérváron megjelent munkája volt, címe: Rövid magyarázat miképpen az Antikrisztus az igaz Istenről való tudományt meghomályosította... Belelapoztam, bele is szagoltam, aztán félretoltam, hajtott a kíváncsiság. A második könyvnél kétségem sem lehetett, hogy nem az én pénztárcámnak való ritkaságokba botlottam. A döghaláltól Mária segítségével megmenekült ferences hitszónok, Temesvári Pelbárt híres Pomeriusának egy viharvert kötete hevert előttem a majompórázok és madáreledeles zacskók között. Felpillantottam, a pajeszos öreg árgus szemmel figyelt. Talán valami elismerő grimaszt is vághattam, mert bólintott, aztán sarkon fordult, s az egyik kalickához csoszogva cuppogni és csiripelni kezdett. 1
