Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
ha a szótárolvasvást regényolvasásként tételeznénk föl? Azaz: ha a szótárregény már meglévő műformája mellé odaképzelnénk a „regényszótár”-t? Es ebből a szörny- szülött szóból is miért ne válhatna poétikai terminus? Fegyelmezve a kedv- és emlénycsapongást, nyilvánvalóan két kérdést kell felvetni mindenekelőtt. Az egyik az, hogy miben is áll a napjainkban mind közismertebb elbeszélő forma, a szótárregény, a másik természetesen ez kell, hogy legyen: a klasszikus írásbeliség ama két nagyformája, a szótár és a regény mennyiben hasonlít egymásra és miben tér el egymástól. És ne a teória beszéljen, hanem az egyszerű olvasói élmény - mint tapasztalat. Az élmény persze azonnal megkérdőjelezi a „másik” szám alatti felvetést. Ugyanis ahogy itt merengünk üldögélve a posztmodern égbolt alatt, előttünk és bennünk minden egybeolvad, minden szöveggé válik, minden egyneműsödik, ahelyett, hogy visszatérne a maga klasszikus retorikai-tipológiai pozíciójához. És ha az „egyiket” akarjuk pontosítani? Akkor legfeljebb a segítőkész szerzők naivitása van segítségünkre, akik odajegyzik a könyveik címe alá, hogy „szótárregény”. Ahogy a szótárszerzők, hol egyedül vannak, hol többen, de a zömük már régen meghalt, soha nem sugalmazták, hogy: ezeket a nagy vastag könyveket szabad románként vagy beszélyként is olvasni. A CzF. - ezután így jelöljük, felhagyva az „elidegenítő” élőszó-utánzattal — két idevágó címszava. A Regény: A regény minél inkább megegyezik a világ folyásával, s hősének jelleme a valódi élettel, és minél hívebben festi az emberi szívnek és szenvedélyeknek tüneményeit, annál jobban megfelel rendeltetésének. A Beszélv: Költői elbeszélés neme, melynek tárgyát valamely újdonság, adoma stb. teszi, s melyet az előadó vagy író sajátságos kedveltető modorban öszveszőve a szépészet szabályai szerint érdekessé tesz a hallgató vagy olvasó előtt. Eme meghatározások „konstituáló” összetevőiből ugyan hány szót használhat a mai kritika ironikus kurziválás vagy más ilyesféle narrációs önreflexió nélkül? „Világ folyása”, „hős”, „valódi élet”, „szív”, „nem”, „szépészet szabályai”... És vegyünk még ide egy „teologico-grammatico” szakszót - alighanem szükségünk lesz rá a későbbiekben is -, amely az utóbbi évszázadban bámulatos karriert futott be: Szöveg: 1. Valamely beszédnek illetőleg iratnak vagy nyomtatványnak szóról szóra vett tartalma, öszvege vagy kiszakasztott egyes része. (Textus) „Szentírás szövege”. 3. A mondott, írt vagy nyomtatott, beszédnek öszvefüggő viszonya, melynél fogva annak értelmét felfogni lehet és kell; másképp: szövedék. Illetve - Kelme: Székelyföldön divatozó egyházi szójárás szerént am. Szöveg (Textus). vagyis a szentírásból kivett mondat, mely az egyházi beszéd anyagául vétetik. S végezetül - Szövegmű-Szövegzet: Valaminek összes szövege ennek minden jelentésében. Felvezetésként, meg hogy néhány konkrét szövegtestre is utalhassunk, mintegy háttérként, regényként olvasható szótáraink mögé, az alkalmi tabló centrumában a CzF.-val, nézzünk pár szótárregényt a legutóbbi időkből. A „szótárregényt” mint nagyepika alműfajt a magyar olvasó Temesi Ferenc Por című hatalmas művéhez köti (I. 1986., II. 1987.) Abból ismerte meg, abból a regényből, amelyet a legújabb angol és francia kulturális jelenségekben igencsak járatos szerzője „az első magyar posztmodern regényként” aposztrofált. S még az is 178
