Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
lehet, hogy helyesen - ha egy időre felfüggesztjük emlékezetünkben azokat az újabb szakirodalmi törekvéseket, amelyek Arany vagy Jókai vagy Mikszáth „posztmodern olvasatát” ajánlják a gyanútlan irodalombarátok figyelmébe. Hol ajánlják, hol tukmálják. Arany és Jókai a CzF. kortársa, de ez mit se tesz - hiszen ily módon posztmodern olvasnivalóként kijelölhetünk számos régi szótárat vagy egyéb formalizált szöveggyűjteményt a magyar régiségből a XV. század legelejéről való Schlägli szójegyzéktől mondjuk a XVI. századi botanikákig... Temesi könyvének eredetiségét az adja, hogy írója megtalálta az egyensúlyt, vagy talán jobb így mondani, kiaknázta az ellentmondást a forma újdonsága és a beszédmód hagyományos jellege között. Anekdotafüzér és életképsorozat - egy „nagyepi- kaidegen” szerkezetben. Regényméretben lemond az elbeszélés lényegéről, azaz regényméretben a létteljességre ügyelő mesélésről mond le, a történetmondásról, amely időbeli pontok között halad (a mesélés is, meg az olvasás is). Tehát elveti a létezés ábrázolhatásának időbeli dimenzióit, azért, hogy a létezésnek magának a jellegét és lényegét tudja megjeleníteni. Amit számára csak a kisformák garantálnak, a fragmentumok. Az ábécé-rend szépirodalmi provokáció: a történet lényegét, a line- aritást függeszti fel. Az olvasás linearitását elvileg ugyan nem, de valójában teret enged az ide-odalapozgatásnak, azaz végtelen számú olvasatot tesz lehetővé. A „természetes” folyamatosság helyett kierőszakolt egyidejűség tehát számtalan történetrekonstrukciót implikál. Emlékezhetünk persze, hogy olykor-olykor már a romantikus regény is kinyilvánította szkepszisét a haladványos történetmondást, mint valóságtükrözést illetően, és ami ezzel gyakran jár együtt: az elbeszélői kommentárok alkalmi szövegbe emelése is megtörtént. (Keménynél is, de Jókainál is.) Értelmezhetjük ezt az írói formaadást az elbeszélői omnipotencia megkérdőjelezésének (nincs jogom nekem mint írónak és elbeszélőnek kijelölni egyeden történetet, amely a „befogott” világ lényegét szimbolizálná), de úgy is, mint a szilánkokra esett világ aggálytalan groteszk leképezését. Vagy úgy, mint valamiféle ajánlatot a rendre, bármilyen formális legyen is az, a lét zűrzavarával szemben. Fontos megjegyzendő Temesi regénye kapcsán - a két kötet több mint ezer oldal - az enciklopédikus ambíció. Amely egyszerre tünete és cáfolata a valóság megismerhetőségének és elmesélhetőségének. Ehhez még érdemes hozzátenni, mint a mű különös paradoxonját felerősítő tényezőt, azt a tematikus elemet, hogy ez a szótárregény egy jól meghatározható történelmi szakaszt jelenít meg egy igen karakteres térség életében, továbbá, hogy feltűnően hivatkozik, mint szellemi és szövegszervező előzményre ennek az emberi közegnek korábbi megörökítéseire, valamint elemi szövegdokumentumokra. Az erőteljes, noha felszámolt és látványosan megtagadott folytonosságról van itt is szó. És apró tény - most már a „regényszótár” ötlete és fikciója felől, hogy az elbeszélő egy új szerepet konstruál magának: Temesi elbeszélője „Szótáríró”-ként határozza meg önmagát, és ez további termékeny meditációkra ad lehetőséget. Miként a szereplőpáros másik tagja, a „Szótárforgató”-ként” megjelölt olvasó. Es itt, a szóhasználati lelemény rokoníthatósága miatt érdemes megjegyezni, hogy Ambrus Lajos tárcagyűjteményében, a Szókalauzban (1996) az elbeszélő maga a „Szókalauz”, aki a bemutatott kisvilág ábrázolása közben nyomát sem mutatja a regényírói elhivatottságnak: ő csak eligazító a szavak végtelen tömegében. Olyannyira „omnipo- tens”, hogy szövegegyüttesét is „önmagáról” nevezi el. „Kalauz” így is - meg úgy is, 179
