Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet

ő sem éri meg, noha két évvel túléli Czuczor Gergelyt, akinek több verse vált népdallá, mint Júlia nagynevű férjének), hát Szentjóbyt azután az ország is eltávolítja magából (akit mi anno Stuzzynak becéztünk, azt ilyesféle nevek mögött sejdítjük, majd látjuk viszont: St. Auby Tamás, Stjauby, Emmy Grant, T. Zaub stb.), Svájcban köt ki, táskájában „bizonyos” kéziratokkal, legalábbis a rögeszmés, tehát mindenkire gyanakvó Hamvas-kutatók gyanúja szerint. Szentjóbyt, akinek némely terméke a nemzetközi avantgárd gyűjtemények féltett darabja, hamvas ifjonti köreink költőként tartották számon. Egyik versét az osztályterem falára írta fel, filológusoknak ajánlom: „Háborog a bizarr tenger, / Jaj, de sok a marha ember.” Nem ez a költemény súgja, hanem a feltétlen ténytisztelet: az osztályunkból először ő látta élőben Weöres Sándort. Akihez egy-két évtized múlva Szepesi Attilával fogok fel- feljárogatni, ő sem dolgozik már ekkor se az OSZK-ban, se a központi antikváriumban, neki köszönhetem a régi (XVI. századi) RMKT teljes sorozatát, ma egy vagyon. (A Szilády Áron szerkesztette első kötet megjelenési éve: 1877.)

Es felhozhatnám Ambrus Lajos könyvespolcát is Egyházashetyén, Berzsenyi Dániel szülőházának tőszomszédságában, ahol bizony ott a hat magiszteriális kötet - tulajdonosa (birtoklója) nem szívesen beszél a példány provenienciáról, valami ku- rucos csíny lappanghat a háttérben itt a labancföld közelében, alig van nap, hogy föl ne csapná valamelyik kötetét, amíg én irigykedve kérincsélek egy-egyet közülük ágybéli olvasmányul másnap reggelig.

A „cucorfogarasi” kultuszkönyv - az volt, ma is az és az is marad.

Jól tudom: a tudományos konferenciák illemtanához, táncrendjéhez és beszédmódjához aligha illik az efféle alanyi (sőt néhol a ffivolságot is súroló) modor. Kettős érvem van, amely talán felmentést adhat. Az egyik az, hogy több előadó is engedett a kísértésnek, és vállalta a személyességet. Nem szabad ezen megütköznünk. Olyan kérdés ma a „cucurfogarasi”, ami már és még nem szakkérdés, hanem ügy. Tudománytörténeti, nemzetstratégiai és - szörnyű még kimondani is - politikai ügy. Ebben az esetben szinte kötelező vállalni a személyességet. A másik érv természetesen az én saját(os) megközelítésem, amely teljességgel nélkülözi a szak- szerűséget, legfeljebb kínkeservesen abszolvált nyelvészeti államvizsgáimra hivat- kozhatom az ősidőkből. Pais Dezsőt hallgathatom és Bárczi Gézát, az előbbi alig tízegynéhány évvel volt csak fiatalabb a „cucurfogarasinál”, utóbbi a kollokviumon egy nyulacskát szeretett rajzolni, oly módon, hogy minden hülyeség után egy-egy újabb testrészt kerekített a baljós állathoz, és amikor odakerült a farok is, a vizsgázó is szökdécselhetett ki a folyosóra - piaristák elorzott háza, III. emelet, a mai vizsgaátlag ceruzával felvésve a WC mellé: 1,8. Tehát üldögélek izzadtan olyan tudós tanárok hivatali asztalának az innenső, ajtó felőli oldalán, akiknek némelyike - ha még itt van közöttünk - aligha vállalna részvételt egy afféle összejövetelen, amelynek kimondatlan célja a „cucorfogarasi” értékének és érdemeinek az újravi- tatása, azazhogy, minek kertelni, egy vállalkozás és egy ügy rehabilitációja.

Álláspontom tehát a tudatosan naív olvasóé. Alakoskodó is ez a szerep, meg nem is. Mi lenne, ha komolyan vennénk azt a „cucorfogarasi” által nem ismert szót, hogy „szótárolvasó”? És tovább: ha a szótárolvasást nem passzióként vagy kutatási tevékenységként fognánk föl, hanem egzisztenciális eseményként? És még egy lépés:

177