Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
rázza a spekulatív szemlélet). A nyomatéknövelést egy másik zenei effektus kíséri: az O hangoztatási rövidülése. Ez egyértelműen a két hangot együttesen kezelő nyomatékgazdálkodástígy jelentésegységkénti együttkezelést, összetartozást jelent. Ezért nyilván a két hang ilyen együttese által felidézett képzet se lehet gyökeresen más, mint sarjaztató alapjáé. A sarjadási irány lehet más is. A teljes hangzóskála minden kombinációs lehetősége nyitva. A lehetőségek közt az alapkészlet képzéshelyi érzeteihez legközelebb álló változatok azok, amelyek a képzettartalmakat tekintve is a legközelebb állnak a sarjaztató alapokhoz. Helyreállítva a hangoztatási és nyomatékarányokat, s csak minimálisan módosítva a magánhangzó képzéshelyi érzetmozzanatain, a magyar nyelv egy ÓlE irányú alaksarjasztással olyan új szószintű jelentést hozott létre, mely ismét belül van a hangérzet-jelentésekből fakadó képzettartományon. Igaz, annak csak valamely résztartományát tölti, illetve tágítja ki. Az „ész” szavunk szervet és funkciót egyaránt jelent. Csak anatómiai rokonszavunk az agy, de ez a N*NY»GY hangsarjadási vonalon főleg csak tapadásjelentést örökölt. Ezzel azt nyelviesíti, hogy az agy az érzetek fogadó központja, emlékek tároló szerve. Az „ész” a magyar népnyelvben ugyanez, de főleg képesség és funkció: a környezet érzékszervek által közvetlenül nem fogható viszonylatainak leképezésére való végtelenített, összegzó'funkció. Az emberi szellem szerve ként „kép”-es az érzetekből születő' képzetek értelmezésére, szellemi műveletekkel érzeteken túli valóságszférákba behatolni, azokról értelmi eszközökkel ismereteket nyerni, más módon nyertekkel összevetni, értékelni. Külön izgalmas kérdés ennek a szónak az „esz” változata, amelyről nem állítható sommásan, hogy „függő tő” lenne, hisz toldalékoláskor bizonyos esetekben „ész”, másokban „esz” van. Ha „valamit észben kell tartani”, vagy valakinek úgy kívánunk többet belőle, hogy ,/ldj Uram észt, akinek nincsen”, akkor az összesítő', átfogó képesség, funkció jelentést értjük a maga legtágasabb értelmében. Am ha személyesítjük, a végtelen világ szellemi befogadási módjának egyéni változataira utalunk, akkor azonnal az „esz” változat lép a helyébe: „Legyen (magadhoz való) eszed!” ; „Van eszed, ha nem teszed'.” ; „Van eszünk, hajói eszünk'.” A legutolsó példa kakukktojásnak látszhat, de nem az. Szándékosan hoztam ide, bár nyilvánvalóan nem az „ész” szó „esz” változata, hanem, mondaná a „véletlen egyezések” nyelvészete, egy „külön szó”. De nem külön jelentés'. Az „enni” főnévi igenév jelenidejű töve nem véletlenül „esz-”. A hangjelentések felől tekintve ugyanazt jelenti, mint az ész esz változata: az evés is a végtelen világ befogadása, csak ezúttal az anyagi világé, testünk építésére. Ha eszünk, a végtelen anyagi világ személy közeli, egyéni befogadási módját gyakoroljuk. Az étel mint az étkezés tárgya (!) készen van számunkra ebben a végtelen anyagi világban, csak Id kell választanunk. S ha ettünk, befejeződött, objektiválódott a cselekvés. Ezért vált a végtelenítőSZ hangjelentésre épülő jelen idejű „esz-” a múlt idős alakokban „et-”-re, s ezért T a magyar tárgyrag és a cselekvés objektiválódását, tár- gyiasulását, ténnyé válását jelentő T múltidőjelünk, amely egyáltalán nem mellesleg úgy akadályhang, hogy a végtelenítő SZ közvetlen érzetszomszédja, azaz épp azt képes megszakítani. Itt újólag az ún. „nyelvtan” hangjelentési alapjaira szeretném a figyelmet ráirányítani. 170
