Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
Vissza kell azonban térnünk még a végtelen világ anyagi és szellemi befogadási módjait jelentő nyelvi készleteinkre. Korántsem a teljesség igényével. Csak annak a kulturális szervezőerőnek a jelzésére, amely a nyelvzenei alapok, a hangok felől kottázza le a kultúrközösségi egyed számára a világot, és nem elsősorban merev „nyelvi egységekben szerkeszt szókincset és nyelvtant”, hanem az erőt adó, tetszőlegesen érinthető, érezhető, érthető világ végtelen finomságainak megfelelően végtelen zenei finomsággal sarjaztat az adott kultúra világlátása és életszükséglete szerinti üzenettartalmakat, üzenetmegformáló és üzenetmozgató eszközöket. Ugyanazt a zeneileg hangzó nyelvi anyagot szervezve mindezen célokra. A világbefogadás középpontjában az „én” áll, amely e szó puszta kijelentésekor, az élő nyelvben gyakorta csak „ém”, de „egyes szám első személyű birtokos személyragként mindig). Világosan áll előttünk a hangjelentések képlete: a N/M tapadóhang, és az E „terjeszkedőhangzó”, melynek E változata a személy/tárgykijelölő rámutatás alapja. Ha most a fenti „világbefogadás” jelentésű nyelvi eszközkészletünket akarjuk röviden rendszerré rendezni, akkor a személy/tárgyki jelölő E-vel kell kezdenünk. Természetes körülmények között csak az ehetőt esszük. Általános, személyesítetlen lehetőség-alakban ez a cselekvés „enni”. A „főnévi igenévi végződés” ebből a „-ni”, az en- pedig a személy/tárgykijelölő „E” és a N tapadóhang együttes képzete. A magyarban is szerteágazó „em-”-es változatokból már láttunk példákat föntebb. De korántsem véleden „emse” (anyadisznó) szavunkban, „Emese” ősanyanevünkben sem (GYŐRI-NAGY 2010/11-/2004:22). A megszületett kicsiny én enni akar az emlőből, hogy anyagokat tapaszthasson kicsiny teste anyagaihoz. Az anyagok közvetítője az anya, más nyelvek tudása szerint is (latin: mater/materia). Ez nem „tükörfordítás”, hanem őstapasztalat. Nálunk különösen, hisz az elvi végtelen felé haladófolyamatot jelentő esz- változatnak van asz- párja is a magyarban. Éspedig épp „asszony” szavunkban, aki úgy adja gyermekeinek saját teste nedveiben oldva a végtelen világ anyagait, hogy ebben az életnevelő küldetésben aszik el végül. A német nyelv az ugyanilyen ősi hangjelentés-szerke- zetű „enni” (essen: ejtsd „eszen”) igéje belső változataként ismeri az áss- (ejtsd: ász-) tövet/gyököt. Az egyéni anyaggal töltekezés befejezésére, múlt idejű alakként. A magyar egy nagyobb ívű jelentésköri elemként, amelyben az anya, az asszony a végtelen világ anyagait tömörítve adó ember, aki ennek az áldozatos küldetésnek a teljesítésével válik végül a végtelen világ mind kisebbre töpörödő, elaszó részévé. A másik oldalon sorakoznak az ,,enni/em(ni)” már zömmel érintett „személyes világbefogadás”: az eszem, ettem, étel, evés, ebéd stb. szerves jelentéssarjai. Míg azonban az anyagi világbefogadás jelentéssarjai változatosak és szerteágazóak, addig a szellemi világbefogadás szervére és funkciójára ugyané jelentéssarjadási láncnak csak kisebb szekvenciája áll rendelkezésre a magyar kultúra nyelvében: az objektum végtelenségéhez idomult hangjelentés-szerkezetű ész, és a végesebb, egyénre személyesített esz, ami a végtelennél közelebbre mutat. Ez fontos üzenet az észt abszolutizáló civilizációnak, mely inkább a végtelenség kutatására összpontosít és az anyagból teremtett világban adott feladatait hanyagolja. Immár az is természetes számunkra, hogy más-más kultúrák nyelvi jelrendszerei másmás jelentéskörökbe sorol(hat)ják a fentiekhez közeli jelentéseket, s nyelviesítő indítékaik 171
