Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
is elsősorban a nyelvet és a zenét, hanem azt a kultúrát jellemzik, amelynek sok mással együtt ez a kettő is lényegi jelrendszere. Épp ennek az „életszerű” környezeti empátiának a magas foka az, amely miatt a magyar nyelvi rendszer jelentésszerkesztése is csak nagy nehézségek árán és lényegi pontatlansággal vizsgálható a statikus, kimerevítő, osztályozó szemléletek és elméletek alkalmazásával. A magyar jelentésszerkesztés sokkal „mélyebbről”, a „zenélő” hangtani világból közvetlenebbül motivált ma is, mint az európai civilizációk sokszor mintának tekintett nyelveié. Szemléltessük most ezt a sajátosan harmonikus, hangzeneileg motivált jelentésszerkesztést a fenti „gyökök” „esszező” változatain, hogy kivilágoljék: a magyar jelentésszerkesztés kevésbé legószerű, „konstruáló”, mint sokan gondolják. Kevésbé kész elemekre épül, mint más nyelvek. A jelentésszerkesztés főáramát a magyarban a hangi gyökerek felől való „életszerű" jelentés-sarjadás jellemzi. Ezért leljük „essező” és „esszező” jelentésváltozatok tömegét indaszerű összefonódottság- ban a magyar szókincsben. A S hang ugyanis képzéshelyi testvérhangja, s ezért közvetlen érzetjelentésbeli rokona a SZ-nek. Ezért a nyelv végtelenítő alkata szerint a fenti „gyökök" jelentéstartó módon továbbsarjadhatnak ebben az irányban, ill. ebből az irányból is. Ez természetesen más nyelveknek is lehetősége. Hogy azonban a magyar nyelv ezt a jelentés-sarjadási irányt bőségesen ki is használja, s ezzel nem akármilyenjelentéseket von egy jelentéskörbe, az már a magyar kultúra jelentésképzési indítékából fakad. Az egészséges nyelvérzék alapján eljáró „gyökész” ezért szokott az elsők közt rábukkanni a teljesen helytálló „ó's/osz” összefüggésre. Természetesen az önként vállalt elméleti korlátok sáncaiból ezen és hasonlókon is jókat lehet és szokás ékelődni. De ennyivel akár belátni is lehetne, hogy az élő'ős ősz hajjal jelenik meg szemléletünkben. Magyarán a S és a SZ hang közti legkisebb képzéshelyi érzetkülönbségen alapuló legnagyobb hangjelentési hasonlóság nyomvonalán olyan új szójelentés sarjadt, amely nyilvánvalóan a legszorosabban összefügg a kiindulási alapokkal. Ráadásul az „ősz ”-ről is ugyanaz mondható el, mint az „os’-ről: nem „főnév” és nem „melléknév”, hanem „is”. Sőt a magyarnak nem is csak ez a („kétszófajú”) „ősz” szava van. Van egy „évszak” jelentésű „ósz”-ünk is. Most maradjon nyitva a lényegrejtő nyelvészkedés ama fontos kérdése, hogy ez vajon „eredetileg” egyszófajú volt-e, vagy a „tavaszidő, nyáridő', télidő', ősztdő”-féle mellékneves szerkezetekből főnevesedett-é. Fő, hogy el tudjuk képzelni: a megőszült, elmúló embernek és a megőszült, elmúló időnek jelentéstani, ha nem is közveden látványbeli köze van egymáshoz. Azaz ismét logikus és takarékos a hangalakőrző jelentéskiterjesztés. Az már nem a mi „hibánk”, hogy más nyelvek e jelentések képzésében a saját kultúráik útjain járnak, s más indíték- és hangtani alapokból indulva más jelentéseket vonnak egy jelentéskörbe. Kövessük ezt a jelentéssarjadási vonalat a magyarban tovább. Az őszidő, akár a nagyobb természet, akár az ember életében a termés összeszedésének, ösz- szegyűjtésének, az összegzésnek az ideje. Az „ósz” (németül Greis és Herbst) gyökkel így van kapcsolatban az „ossz” (németül gesamt!zusammen). A jelentés- sarjadás itt is zenei, hisz a SZ hang képzési nyomatéknövelésével történik (nem „hangzókettőzéssel”, amit itt is a betűkettőzéssel kever, s még genezisét is megmagya169
