Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
mozzanatot viszik a képzetbe. A S ennek a hangnak azt a képzéshelyi érzetéből fakadó folyamatosító hangjelentését viszi ezekbe a hangcsoportokba, melyet „felsoroló értelmű” „kötő(hang)szó”, gyök/tőszó és képző minősítésben mindenki ismer: s, és, is, os, -ás/és... Nem a „szétszerkesztők” bosszantására, csak mondandóm továbbfűzésére emelem itt ki az „os” meg az ,,-ás/-és” hangszerkezetét és ezzel ismét csak sajátos kép(zet)je- lentését. A lehatároló akadályhang nélkül időben végtelenített jelentés keletkezik az „os”- ben, amely nem „főnév” és nem „melléknév”, hanem „is”. A S folyamatosító hangjelentésével végtelenített szójelentés azonban ugyanolyan közel van hozzánk, mint azt az „ég” szavunk esetében a G akadályhang ellenére láttuk. Ott az É magánhangzó hangérzeti jelentései együtt biztosították a „közelség” meg a „tágasság” képzetmozzanatait. Egyiket a magashangrendű zeneiség, másikat az ajaki képzéshely érzetjelentése által. Az „os” esetében az Ó-nekvan ilyen, a S jelentését közelítő, mégis szűkítő jelentése. Az „ő” magashangrendű zeneisége itt is természetesen közelíti a szójelentést, míg az ajaki képzéshely kerekítő érzetjelentése egy körre korlátozza azt. Hisz valaki „ősei" nem „általában valakik”, nem az „elméleti ősember”, hanem egy konkrét kultúrközösségen belüli konkrét nemzedéksor. Az -ás/-és képzőszerepű hangcsoport a jelentéshordozó főelemben (gyök/tő) kifejeződő jelentés konkrétságát tolja a konkrétságtól a megragadhatatlanság, az elvont végtelenség felé. Ismét inkább képet, mint fogalmat kreálva. Természetesen azonnal fölmerül, hogy miképp lehet érvényes mindez a mély hangrendű ,,-ás”- ra is, hisz még a pozitivista nyelvtan is „elismer” annyit, hogy bizonyos „magas hangrendű szavak” közelséget, mély hangrendű párjaik távolságot jelentenek. Ahogy azonban láttuk, a magánhangzók jelentései is többeleműek. Erzetmozza- nataik teljességével vesznek ugyan részt az összetett jelentések képzésében, de ezek aktuális rangsora, főmotívummá vagy „aláfestő” mozzanattá válása a jelentésképzés egyáltalán nem lényegtelen indítékaitól függ. Mint majd látjuk, éppen ezek a jelentésválogató indítékok világítanak rá azokra a kulturális hátterekre, amelyektől a pozitivista tudomány oly szigorúan igyekszik eltekinteni. Az -ás/-és képzőpár magánhangzói egyaránt a legnyíltabb magánhangzók közül valók. Azonos képzéshelyi érzetjelentésükkel tehát egyaránt alkalmasak a S folyamatosító hangjelentésének magán- hangzós megerősítésére, s így egy dekonkretizált jelentés megképzésére. Ellentétes hangrendiségük azonban „hivatalosan is” más célt szolgál: az azonos képzői jelentés mellett a magas, ill. mély hangrendű „szótő”-höz való illeszkedést. Ha ezeket a jelenségeket a szintén járatos „harmóniatörvény" névvel illetjük, máris zenei kifejezést használunk. Ezzel a kultúra egy másik jelrendszerére utalunk, amelynek jelrendszeri kódjai a nyelvek fogalmi kódjaitól élesen különbözve a legnagyobb környezeti rátartással és a legátvittebb környezeti kötöttséggel készülnek. Ezért képesek mind a lélektani, mind a fizikai térnek olyan távolságait áthidalni, ami a nyelv fogalmi készletei számára nem lehetséges, de nem is cél. Az a tény azonban, hogy a magyar nyelvben nemcsak a szószint fogalmi készletei korlátozottabbak a „rátartásosabb, empatikusabb” képi jelentéskészleteknél, hanem a jelentéselemek egymáshoz sorolásának minden szintjét is különleges zenei alapelvek szövik át, nem 168
