Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
került a hangtestbe, mert így a szó a G/K akadályhangokkal képzett „akadály, meg- akasztás-megakadds”-vezérképzetűgyökcsoportba került. Könnyű belátni, hogy a véges embernek a végtelenség valóban akadály. De akit elbűvölt már ragyogó csillagaival az ég, vagy aki gyerekkorában a szabadban hanyatt fekve gyönyörködött már a lába hegyétől a feje búbjáig betakaró, lebegtető kék szépségében, amelyben szinte feloldódik a fenséget csodáló ember, az tudja, hogy miért elég minekünk ehhez az akadályhanghoz az egyik legkellemesebb hangzású magánhangzó, az E, mely magas hangrendűségével közelséget, nagy ajakívével ugyanakkor tágasságot sugall. De azok se tévednek, akik az „ég” ige tövével rokonítják, hisz az „ég” főnév nyelvi képébe az életadó meleg forrása, az égen égő Nap képzete is beletartozik. A meg- foghatadan „ég” ezért kép: képzetek sűrítménye nekünk, és nem fogalom, bár szójelentés. Nem óhajtok a pozitivisták Saussure-i ökreivel példálódzni megint. De ennek alapján tán az is belátható, hogy minden kultúra a maga nyelviesítő vezérjegyeit követte az „ég-kód” megalkotásában is. A német Himmel két magas magánhangzót (I és E), és két tapadásjelentésű mássalhangzót (M és L) is tartalmaz. Ráadásul két morfémából áll. „Him/ham/hom...” jelentéshordozó morfémája (gyöke/töve) a „tartály, burok, birtoklás” jelentésű nemzetközi (nálunk is bőségesen meglevő) őselem. Képzőmorfémája (-el) a magyarban szintén gazdagon meglevő, ugyancsak lo- kalitásképző L, amelyik a magyar nyelvben így is, de LY és más változatokban is hely, helynév stb. képző. A németek tehát valamilyen lények tartózkodási helyeként, de hozzánk képestfogalmibb módon nyelviesítették „ugyanazt” (s már eszerint sem egészen ugyanazt) a jelenséget. A kultúra jelentésképzése A szó szintű jelentés akár képi, akár fogalmi megalkotásához az elkülönítő' vizsgálódás számára „alsóbb szintű elemek ” látszanak szükségesnek. Ez az az elkülönítő vizsgálódási szempont, amelyet a hangalak elkülönítő vizsgálatánál tévesnek minősítettem, mert a működésekben élő nyelvet mindenképpen statikusan szemlélhető), elméleti „elemekre” akarja tagolni. Ezért a csak változatokban éló'hangot egy nem létező „eszményi hang” absztrakciójával próbálja pótolni. Ezt az „eszményi hangot” nemcsak betűvel ábrázolja, hanem annak elkülönítő ejtését is azonosítja a hanggal, s így önmagát is megtévesztve „magán-” és „mássalhangzók”-ról beszél. Ez az elkülönítő szemlélet a hangok világa és a szójelentés keletkezési szintje között is „stabil elemeket” föltételez, amelyek heves elméleti vitákra adnak okot. A „tő”, az „abszolút és a relatív tő”, a „gyök”, a „toldalék”, az „igekötő” stb. mind olyan elkülönítő' nyelvészeti szemléleti eszközök, amelyek ugyan képesek megragadni a nyelvi működések fontos szintjeinek bizonyos jelenségeit, s akár külön vagy egymás ellenében is van igazságtartalmuk, ám a nyelvi működések világával szembesítve egyik sem problémátlan. „Sok” szavunkról a fenti elkülönítő kategóriák hívei különféleképp nyilatkoznának. Ettől szófajilag és fenti megnevezéseiben is élesen elválasztanák a ,,-ság/-ség” hangcsoportot. Pedig a hangszerkezet felöl motivált jelentés mindkét esetben ugyanaz: „nem végtelen, de nagy mennyiség”. A már többször említett K/G akadályhangok itt „a lehatároltság, a jelenségsor egy bizonyos mennyiség utáni megakadása, végessége” 167
