Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet

A jelentésszerkesztés erről a rendkívüli rugalmasságú hangjelentéstani alapról indul a szerkezetes képzetek, majd a képek és fogalmak felé. A „képzetek” terminussal a hang és a szó közötti „szóelemszint” jelentéstanát igyekeztünk megragadni. Nem csupán azért, hogy ne kelljen a legvéresebb viták tárgyát képező megnevezéseket (gyök, szótő, relatív, abszolút stb.) használnunk. Ennek az óvatosabb fogalmazásnak egy sokkal radikálisabb alapállás az oka. Bár írásaimban én is gyakorta használtam a „gyök" megnevezést, azt csak a jelentéshordozó szóelemek vonatkozásában tettem, a szójelentés-módosító és a szőjelentés-szervezó' elemekre nem. Bár nyelvünkben ugyanaz a hang vagy hangcsoport is szerepelhet azonos alakban vagy hangváltozatával mindhárom funkcióban. Nem is beszélve arról, hogy szófaji hovatartozását tekintve nyelvünk sok-sok ténye nem is sorolható be egyértelműen. A terminológiai viták jelentős része a szótári típusú besorolás praktikus törekvéseiből fakad, ami már önmagában nyelvalkatrejtő, szétszerkésztés-szerű következményekkel jár. Nem is szólva valamely nyelvnek egy másikhoz igazodó vizsgálatáról, ami szétszerkesztés nélkül nem is művelhető. Főleg, ha ez még nyelvelméleti alap- elv is (CZAKO-JUHASZ 2010:46). Amagyarban jobb volnajelentéssarjadásrólbeszélni, mivel a „gyökök” is annyi változatban élnek, ahány képzetmódosulatot a vég- telenító' típusú természetes jelentésképzés igényelhet. Márpedig ezek száma elméletileg hatalmas, és gyakorlatilag is akkora, hogy a számítógépes modellálás esélye is csekély, hisz itt is forrna azonosítása szükséges jelentéssel. A gyök szintjén pedig a képzetjelentések nemcsak elmosódottak és rendkívül szerteágazóak még, de a hangjelentési alapok felől nagy gyakorisággal keresztező'kapcsolatok tömegét is mutatják.

Az anyanyelvi jelentésképzés

Szerkezetes jelentéseit egyetlen nyelv sem egyenesvonalúan rakja össze a hangjelentésekből. Sohasem a nyelvi jelentésépítő alapszint határozza meg, hogy milyen specializált jelentések kifejezésére használódik fel valamely összetett nyelvi kódban, hanem a kódoló szándék. S a kódoló szándék sem a „közlő'”, mint egyén közlési szándéka csak. Az is, hiszen az egyén a közösség szerve, s ilyenként nem csak lehetősége, de feladata is a közösségi jelrendszerek tökéletes elsajátítása mellett, hogy ezeken minden olyan egyéni üzenetet is megformáljon, amelyek neki és közösségének fontosak lehetnek. De már ebből is következik, hogy a kódolás elsó'sorban közösségi jelentőségű és célií aktus, amely, ha a közösség egyénei által működik is (másképp nem is működhet), mindig a közösségi kultúra lényegi világlátását, környezeti tudását, a közösségszámára életjelentőségű mozzanatok ragsorának érvényesítését jelenti.

Ez áll a nyelvi jelentéskódolásra is. A nyelvi jelrendszerben minden kultúra hordozói azokat a jelentéseket, és olyan módon rögzítik, amelyeket és ahogyan azokat valamely valóságelem, jelenség kapcsán fontosnak tart nyelvileg kódolni a kultúrközösség. Azt a kiemelt mozzanatot, amelynek meg-agadási szándéka valamely kultúrában a nyelviesítés folyamatát vezérli, jelentésvezérlő jegynek hívom. Ezért lehetséges, hogy valami „távoli, nagy”, vagy akár „végtelenének ható jelenség képzetének nyelvi megformálásában egyetlen egy „nagyság, távolság” jelentésű hang se fordul elő, mert adott esetben a nyelviesítés vezérjegye épp más. Például az „ég” szóban kifejezett szószintű jelentés (ezúttal nem fogalom, hanem kép) nyelvi teste közeli zenéjű magánhangzót és egy erős akadályhangot tanalmaz. A G nyilván azért is

166