Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet

dályhangok”-hoz képest nehezebbek, hiszen itt minden esetben „formálni” kell. Általános emberi tapasztalat, hogy „akadályozni” mindig könnyebb, mint formáim, építeni. Ráadásul a szopás sokáig nem is ad ezekhez a hangzókhoz semmilyen „közvetlenül” felhasználható elemet, még könnyen tudatosítható képzéshelyi érzetelemeket sem. Egyedül az ajak- és arcmozgató izmokat erősíti, amelyeknek azonban döntő szerepük lesz a „magánhangzók” artikulációjában. Tehát ezek se „ma- gán”-hangzók, hanem ugyanúgy megformáló testtájak működésének függvényei, mint az akadályhangok. Csak éppen ezek a működések már sokkal bonyolultabbak, mert képzéshelyi érzeteik is áttételesebbek, ezért „elvontabbak'\ „finomabbak ” maguk a hangjelentéseik is.

De hogyan értendő az, hogy „áttételesebbek” a magánhangzók képzéshelyi érzetei? AM és a N esetében könnyű belátni, s egyben érzékelni is, hogy nagy felületen keletkező' érzetekről van szó. Egyéb mássalhangzóknál is felület-érintkezési érzetek keletkeznek, de a kisebb felületek lokalizálását, a hely- és ezzel a jelentésazonosítást az érintkezési intenzitás növekedése könnyíti. A magánhangzók egy részénél is van viszonylag markáns érintkezési érzet, hiszen az I/I, U/íJ, O/O, E, É képzésekor a nyelv megtámaszkodási helyét a felnőtt is képes tudatosítani. Az O/O, U/U, A/Á esetében viszont a támasz nélküli nyelv képzéskori helyzetét kell lokalizálni a pontos ejtéshez, ami már nem egyszerű feladat. Csakhogy ezen hangzók képzéséhez izombelseji érzetek „pontos beállítása” is szükséges, hisz nem mindegy sem az ajakkerekítés vagy ajakívesítés mértéke, feszessége, sem az ezzel egyi- dejűsített hangképpző légáramtartam. Mindez (s még sok más érzetelem) egyi- dőben eredményez egy bizonyos magánhangzót, s ezzel egy bizonyos magánhangzó-jelentést.

Ettől nehezebbek, elvontabbak, finomabbak a magánhangzó-jelentések is. Ezért van, hogy a nagyobb természetkörnyezeti rátartással élő, „empatikusabb” kultúrák nyelveiben a magán-mássalhangzóarány nagyjából azonos (a magyarban nagyjából fele-fele). A szójelentésekben ugyanis kifejeződik ez a rátartás, az ismeretlen vagy a meg nem ismerhető beismerése, ami szószinten inkább a képalkotásban nyilvánul meg. A kisebb környezeti rátartással működő, „aktivistább” alkatú kultúrák ellenben a szójelentések megszerkesztésében inkább a szerkezetesebb jelentésképzésre, a fogalmi típusú megragadásra hajlanak. E műveltségek nyelvészetéből terjedt el nálunk is az, hogy „a szó jelentése a fogalom”. Náluk igaz is. A magyar szókincs egy kisebb hányadára is áll ez, azonban azzal a korrekcióval, hogy a kultúrjelen- téseink zöme inkább kép, a civilizációs szójelentéseink (mind)inkább fogalmak.

A magánhangzók a magyarban elsősorban zenei jelentéseket visznek bele nagyobb arányban a hangokénál specializáltabb jelentések hangtestébe, éppen a fogalmi konkrétságtól távolibb zenei átvittségükkel. Ezért, ha általában is jogos és fontos a nyelv és a zene összevető vizsgálata, különösen jogos és fontos nemcsak a magyar nyelv és a magyar zene mint ugyanazon kultúra két lényegi jelrendszerének, hanem a magyar nyelvnek és általában a zenének az összehasonlító kutatása. A nyelvészet számára tudott dolog, hogy a jelentésképzés variativitása a lehetőségek szintjén még azokban a nyelvekben is elképzelhetetlenül hatalmas, ame164