Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
szonyomat, amikor az MTA Nyelvtudományi Intézete „nem adta nevét” az általam 1989 végére összehívott I. Kárpát-medencei Kétnyelvűségkutató Konferenciához. A hatósági szaktudományosság A 2010-ben rendezett Czuczor-Fogarasi konferencia hátterében is még mindig a válaszra váró kassai kérdés lapul. Meg tudja-e végre mondani nyelvészetünk, hogy mit is jelent a nemzetegész számára az anyanyelv? Van-e olyan nyelvelméletünk, nyelvészeti kutatásunk, amely lényegest mondhat a nyelvről a nyelv gazdáinak? Mert lehetnek fontosak bizonyos hangmegfelel(tet)ések a valamilyenista lingvisztikái szaktudományoknak, hisz minden kiszakított résztudás olyan axiómákkal szűkíti vizsgálati horizontját, amilyennel akarja. Persze így tudása érvényét is korlátozza. Ahogy Pusztayjános (nyilván a finnugor nyelvészetre is vonatkozóan) fogalmazta: „Egyetlen nyelvre vagy nyelvek kis körére alapozott megállapítások tudománytalanok." Különösen nem építhető ilyen szaktudományi eredményekre hatósági, hatalmi igény. Sem nyelvészeti, sem más tudásterületek fölött. A résztudásnak a jog történetében is sajátos helye van. A szerves kultúrák korából a rómaiak által Európára hagyományozott kultúrjog három szintű. A jus a légkorlátozottahb egyéni tudást hordozó egyén legalsóbb szintű joga. A mos (mores) érvényesítése az egyénnél és résztudásánál tudásban és jogosultságokban is magasabb közösséget illeti. De a közösség felett is ott van a fas, a Teremtő megtestesítette természet-jog, amely nem emberi, hanem élettörvényekre (ma úgy mondjuk, ökológiai törvényekre) alapul. Innen nézve szabad vagy nem szabad az emberi egyénnek vagy közösségnek megcselekednie valamit. A kultúrában ezért „szabottság” a szabadság, és nem „liberte”, „freedom” vagy „Freiheit”, ahogy a civilizáció szereti. Utóbbiak „mentesség”-et is jelentenek, amit a magyar „szab”-ból sarjadó „szabad” és szabadság véletlen se jelent. Ám ez nem nyelvi, hanem nyelvileg is kódolt kulturális különbség. Ezért téved épp a lényegben az őspozitivista Saussure, amikor nyelvileg eltérő ökreivel érvel a nyelvi jel közmegegyezésesen önkényes volta mellett: „.. .bizonyítják eztanyel- vek közötti különbségek és maga az a tény, hogy vannak különböző nyelvek: az »ökör« jelöltnek a határ egyik oldalán b-ö-f a jelölője, a másikon pedig az o-k-s ...” (SAUSSURE 1931/1967:93). „Csak” az kerüli el figyelmét, hogy a „boeuf’ meg az „Ochs” nem ugyanaz az ökör. A „bov” a bős (bovis) alakot ismerő kultúrák „távolsági” igavonója. Ezt a Boszporuszon át (=Okörgázló!) Európába zsákmányért érkező hiánykultúrák használták teherszállításra. Nálunk ez a feúaly, a legerősebb szekérvonó. Az Ochse okosabb. Földművelő európai kultúrák tinójából tanult ökörré, hogy az utána akasztott ekét, boronát (németül Egge) húzza emberi vezetéssel az ugaron, a szántón (németül: Acker). Amely szaktudományos prekoncepcióknak ez „közmegegyezés”, „véletlen egybeesés” vagy „kölcsönzés”, azoknak hagyjuk meg vállalt korlátáikat. Az okos legalább megakad a problémán, mint az agácfa tövisén (akác, ágác, Akazie) a ruha. Minden kérdéssel az egész nyúl utánunk: a végtelen tér, melyet a magyar kultúra az éggel jelképez. Nem mehetünk el mellette, mintha meg sem érintett volna minket: valamit kell cselekednünk (latinul: ago). Az ággal is, amelyből az lehetett, amit a cselekvő ember akart: akar eke, akár ék. Mint a kéből. Bármikor, mióta a környezetészlelő, környezet-megnevező ember körül fa és kő van a Földön. 153
