Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet
Antropológia vagy kultúrökológia? A környezet végtelenségét érzékelő ember kultúrája viselkedési törvényekkel, de eltérően szabta meg egyén és közössége környezeti szabadságát a végtelen téridőben. A lényegében (meg) ismer (bet) etlen környezeti egész okán nagy cselekvési rátartást, önkorlátozást írt elő. Ez alapvetően különbözteti meg a civilizációtól, amely felelőtlenül függetlenné mentesített egyént és (érdek)csoportot a másokat (a nem emberi életet) is kockáztató, önérdekű cselekvésre. Ez indokolja a civilizációban a rész, a résztudás felértékelését, az egésszel szembeni kijátszását, az egész elé, fölé helyezését, annak önmaga és mások számára egésszé csalását. Ebből ered a civilizációban a részleges szaktudományok uralma. A szelektív, additív egészlegesség, mellyel a szerves egész rombolása mellett álegészt, egészpótlékot kreál. Emberközpontúnak mondott, ám csupán nyereségközpontú rendezettséget az élet rendje helyett. Ezért tekintem az angolszász kulturális antropológiát behatoló kultúrakutatásnak. Nyomában eddig mindig megjelentek az idegen kereskedők a maguk anyagi és szellemi exportcikkeikkel, a piacokat biztosító tankok és/vagy bankok, s a „demokratikus” politikai export-rendszerek. A lényeget már a római birodalomalkotóktól tudjuk: „ Vae victis!” - „Jaj a legyőzőiteknek/” A honvédő harcban, a szellemi-kulturális tájőrzésben vesztesek hamis önszemléletet kapnak. Anyanyelvűk, kultúrájuk egészéről. Mert az anyanyelv őrzi a kultúrközösség, a kultúrát hordozó nép nyelvileg kódolt kultúrtudását. A kultúra más jelrendszereivel együtt olyan (sok)szoros védgyűrűt és átörökítő erőteret képez az életet jelentő tudás (a kultúrközösség egészének küldetése) és annak forrása, egyben célja, a kultúrközösség élettere (divatjamúlt kifejezéssel: hazája) körül, amely nem egyszerűen hatástalanítható. De hatástalanítani kell, mert minden kultúra a kultúrközösség számára kirendelt teremtésszelettel kapott használati utasítás. Ennek „erőforrásai” kívülről csak akkor hozzáférhetők, ha ez a táj- és életérző tudás megszűnik érezni és őrizni az éltető tájat. A Kárpát-medencei kisebbségi kétnyelvűségkutató konferenciák ezért fordultak a nyelvikulturális önkutatás irányába, s váltak kétnyelvűségi és kultúrökológiai tanácskozásokká 1995-ig. A GATÉ-n (2000-től SZIE) ilyen előzményekkel alapítottam 1999- ben a Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszéket. Ez a teremtett tájhazában elhelyező kultúra fő tudáskódoló és örökítő környezeti kommunikációs rendszereként kutatta a nyelvet, amely a magyar kultúra más környezeti jelrendszereivel (munka, gazdálkodás, téralakítás és térmegnevezés, dal, zene, hit, mese, tánc, szokáscselekmények, vizuális és anyagmíves stb. jel- és tudásrendszerek) együtt Eurázsia ökológiai optimumtérségére, a magyarság mocsaras-nedves Kárpát-medencei tájhazájára mutat. A tanszéket 2005-ben a Bologna-folyamat ürügyén a liberális, bal- és jobboldali pozitivisták meg a túlmagyar álmagyarok összefogása verte szét. A környezeti kommunikáció és a kultúrökológia kikerült a magyar felsőoktatásból, a „biztonságosabb” (német import) néprajzi szaktudománynak adva át helyét. Evekig tartott, míg az európai fenn tarthatóság-tudomány e fontos újdonsága újrateremtette kutatási, képzési és publikációs kereteit a Magyar Okoszociális Fórum Európai Kommunikációs Intézetében. 154
