Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3-4. szám - Pomozi Péter: A szabályos hangmegfelelés dicsősége és viszonylagossága
P 0 M0 ZI PÉTER A szabályos hangmegfelelés dicsősége és viszonylagossága „A szótárírók azonban itt se felejtsék, hogy a nyelvnek és szavainak nem alkotói, csak történetírói; különben pedig a jót javallni, a rosszat kárhoztatni lehet is, kell is. ” (A nagy magyar szótár belső elrendeléséről.) 1. Előzetes megjegyzések 1.1. A magyar nyelv szótára és a nyelvrokonság Czuczor Gergely és Fogarasi János nagyszótára igen becses munka, mert máig páratlan mennyiségű magyar szót dolgozott fel, kivételes kordokumentumát adva XIX. század közepi szókincsünknek. Izgalmasak „A magyar nyelv szótára” történeti vonatkozásai, „kül- és belhasonlítási”1 gyakorlata is, utóbbiak esetében azonban nem oly egyértelmű a kép, mint az értelmező részben. A történeti nyelvész bizonyos fenntartásainak oka mégsem valamely vélt vagy valós „módszertani bukfenc”. A CzF. történeti módszertani közelítésében ugyanis számos olyan helyes meggondolás van, amely nemcsak az adott kor tudományos színvonalán, hanem a szótárt sommásan ledorongoló újgrammatikus iskola metodológiai aspektusából is megállja a helyét. Kommentár nélkül idézek néhány fontosabbat2: „Az élő nyelvek, tehát a leányok is, folytonos változásnak, illetőleg fejlődésnek, növekedésnek, vagy kopásnak, korcsosodásnak, romlásnak vannak kitéve. [...] Ha valamely nyelv egyetemes átalakulásnak indult, egyes szavai annál inkább elütnek az ős anyáétól, mennél távolabb esnek tőle utókorra nézve, pl. a mai francia épi épine még négyöt századdal ezelőtt espic espine valának, s az eredeti spica spina-hoz közelebb állottak. [...] Mellékesen legyen itt észrevéve, hogy a történelem tanúsága szerint vannak népek, melyek nyelve rokon sőt azonos, holott vérségre nézve más-más törzsnek sarjadékai. A román nyelvű olaszok, spanyolok, franciák, keleti románok nem mind a régi latinok sarjai, hanem a Római Birodalom világuralma s a nép- vándorlások alatt elrománosodott longobardok, normannok, gallusok, dákok stb. utódai. [...] Minélfogva sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg következtetni nem lehet. ” (Kiemelés tőlem - P. P.) Természetesen joggal merül fel a kérdés nyelvtörténeti szemszögből: ha világosan látták alapnyelv és leánynyelvek, ill. nyelvrokonság és néprokonság viszonyát, miért nincs a bevezetés történeti részében egyetlen kitétel sem a magyarral rokon nyelvekről. A finn nyelv ’finnugor’ jelentésben elszórtan ugyan előfordul a szótárban, de a külhasonlításról szóló szakaszban3 meg sem említtetik. Még ha megengedjük is, hogy Czuczor és Fogarasi hitt a hun-magyar vagy épp az avar-magyar kontinuitásban - utóbbi László Gyulát, sőt egyes nyelvészeket is erősen 65
