Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Báró László: Babák

jogosult, mert a rendszer humánus körültekintése ránk is kiterjedt. Akkoriban dívott a szociális foglalkoztatók intézménye. Pártunk és kormányunk óvó tekintetét nem kerülhette el, hogy vannak, akik a munkás-paraszt forradalom minden kiemelkedő sikere ellenére bajban vannak. Ezért egyszerű munkákat szerveztek hazavitelre. Egy ilyenben részesültünk, már nem tudom, hogyan. Csak arra emlékszem, hogy egy napon két óriási, átlátszó zsák került hozzánk. Valószínűleg nagyanyám kacsázott el értük, szegény. Az egyik zsákot színes habszivacsdarabkák ezrei dagasztották feszesre. Ahogy felnyitottuk a száját, áporodott penészszag csapott az arcunkba (még ma is érzem!), és minden óvatlan mozdulatra szivacsgombócok ugráltak ki, szóródtak szerteszéjjel. Szinte hallani lehetett, ahogyan vidáman göcögve gurultak az asztal vagy a sparhelt alá. A másik zsákban barna zsákocskák hevertek egymás hegyén-hátán: öt végtagjuk lötyögött tehetedenül: négy láb, és később kiderült: egy fej, kétoldalt piciny karéjokkal, a fülekkel. Minden barna zsák hátsó két lába között akkora nyílást hagytak a tervezők, hogy egy színes galacsin beleférjen. Találtunk egy harmadik, kisebb fóliazacskót is, aminek a tartalmát nem értettük eleinte. Puha drótdarabokon fehér üvegsapka trónolt. Azzal szemben, ahol a drót bement, az üveg elülső oldalán fekete pötty éktelenkedett. Csak lassan fogtuk fel, hogy ezek szemek. Különálló szemek. Sok száz szem. Auschwitzban láttam csak ennyi kíváncsi tekintetet, ahogyan a tároló üvege mögött egy hatalmas kupacban szanaszét néztek pillátlanul az elkobzott üvegszemek. Keresték a testet, a maguk testét, amelyből valaha vakon meredtek az érthetetlen világba.

Anyám béna volt, én unott és lázongó egyszerre, csak nagyanyám mutatott valami keresztényi, alázatos elkötelezettséget a tömés iránt. Hiába: a régi iskola, a szentek szenvedéstörténete nem múlt el benne nyomtalanul. Szent Margit súrolhatta ekkora érdeklődéssel a követ a Nyulak szigetének hideg telében. Csak őt nem a ferencvárosi szociális foglalkoztató ösztönözte, hanem a mi Urunk, Jézus Krisztus, a kitartó atléta, aki kétezer éve lóg a szeren.

Kíváncsian vártam, hogyan fog anyám tömni. Eleinte béna kezét ráhelyezte baljával a baba fejére, ép kezével pedig megpróbálta a tehetetlen súlyt kihasználva a mackó seggén át benyomni a színes galacsinokat annak telhetetlen hasába. Nem sikerült. Jobb keze könnyebb volt, nem nyomott annyit, mint a mackó belsejének súrlódása által kiváltott ellenerő.

Legalább a huszadik mackó kitömésénél tartottunk, amikor kiderült, hogy a szemeket előre be kellett volna tenni, mert kitömött állapotban már nem lehetett belülről elgörbíteni a drótot, a szemideget. Szét kellett bontani a babákat, majd újratömni. A rózsafüzér morzsolgatása ehhez képest vidám világi matiné. Ugyanis gyakran emlegettem istent, aki végtelen gondviselésének emanációjaként elárasztott minket a furfangos babákkal. Nehezen tűrtem a penzumot, de a két szerencsétlen nő mázsás teherrel nehezedett a szabadságvágyamra. Lassan megpróbáltam az áttűnést: mintha ott lennék, de jelenlétem halványodni kezdett, és főleg a lelkem már máshol járt.

Úgyhogy délelőttönként kicsit tömtem, azután rugalmasan elszakadtam az otthonomtól azzal az ürüggyel, hogy előadásra vagy szemináriumra kell mennem. Sohasem voltam oly szorgalmas hallgató, mint a tömési korszakom idején. Néha még az is megesett, hogy valóban bementem. Egy alkalommal korábban érkez25