Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Báró László: Babák

tem, mert kint hideg volt, nem bírtam már a lézengést. Akkoriban az egyetem a Piarista Gimnázium háború után rekvirált épületében székelt a Pesti Barnabásról, a műtrágyagyári ellenállóról elnevezett utcában. Olyan volt, mint egy eszelős társbérlet: annyi kis fülkére szabdalták, amennyire az egyre szaporodó, osztódó tanszékek és a velük proliferálódott tanerő igényelte. Szinte egymás ölében ültünk, de most, amikor beléptem, csak egy pár üzekedett illedelmesen a dohányszagú, cigarettahamutól bűzlő szobácskábán: a későbbi SZOT-díjas nagy író, Bányai Balázs és egy ismeretlen, vidékinek látszó hajadon. Az író ült, a lány állt, de lábaival közrefogta a férfi combjait, és ingerkedve hintáztatta a hasát előre-hátra annak orra előtt. A nagy férfiú alulról nézett fel rá, és kopasz dinnyefejéből hatalmas röhögésnyájakat űzött a hajadon felé, amelyek körbefolyták őt, mint Felsőzsolcát az áradás. Megzavartam őket. Szétváltak hát, és láttam rajtuk, hogy a pokolba kívánnak. Én csak álltam ott ártatlanul apám kihízott, vastag, kanárisárga sportzakójában, éltartó, örökbúgos nadrágomban, á la VOR. A bakancsom most is tettre készen vízhadan és saválló, mint mindig.

Egy rövid, kínos intervallum után valahogyan összeráztuk magunkat, ahogyan babos zacskóban felülre kerül a lóbab, alulra az apró fehér, ha jól megrázod. Elrendeződtünk a koszos teremben, talán pár szót is váltottunk. Bányai alacsony, gömböc emberke létére túlzottan közvetlenül és ruganyosán ismerkedett velem. Már talán dolgozott benne az üzemi lapnál szerzett, népieskedő rutin. És bökdös- hette őt a revirjébe törő másik, élénken sárgálló hím látványa is. Csak ő, ellentétben a sziámi harcos hallal, nem jöhetett közvetlenül nekem. Kicsi volt, bár pneumatikusan élénk, akár egy játszótéri labda. Feszítette a mirigyeiből támadó energia. Én viszonylag magas voltam, testesen lassú, szinte máié, de a fizikai munkától kikupálódott. Láttam rajta valami sunyiságot, ahogy figyelmét a nő és köztem ingerülten felosztotta, de nem értettem, vagy inkább nem akartam érteni. Akkorra már lassan szállingóztak a többiek is befelé. Köztük volt az elegáns költő és későbbi szerkesztő: Sárándy Szabolcs is, aki székében hátradőlve olyan előkelőén dohányzott közöttünk, olyan szabatosan pöködte a szót, ha nagy ritkán megszólalt, annyira angolos volt öltönyében, hogy megdermedt az emberben a fülzsír. Azt hiszem, ő is idegen volt itt, akárcsak jómagam, a bukott tanuló, de míg én mintegy alulról érkeztem, addig ő jócskán felülről. Bányai valahogyan nem tudott elszakadni a személyemtől. Bizalmaskodva, kedélyesen röhögve újra és újra visz- szatért hozzám.- Nemigen láttalak még se előadásokon, se szemináriumon. Te is mezei bölcsész vagy? - kérdezte, és láttam rajta, hogy a többieken legelteti pajkos tekintetét, mintha azt mondaná:- Figyeljetek! Most kiugratom a nyulat a bokorból!

Láthatólag afféle szellemi vezér volt a csoportban, félig előrenyerítő bohóc, félig önjelölt brigádvezető. De dolgozott benne a kis férfiak pattogó önérzete is, hogy amit a biológia megtagadott tőle, azt társadalmilag egyenlítse ki minél előbb.- Dolgozom - feleltem kitérőleg, mire ő komikusán elkerekedő szemmel, túlzottan felvont szemöldökszőrzettel válaszolt. Méregette a sárga zakómat is, amin látszott, hogy nem konfekciódarab, és valahogyan nem illett bele a szocializmus akkori öltözési rendjébe, habár a konszolidáció már javában folyt. Voltaképpen sehova sem illett, mivel Móricz, apám idős, maszek szabója saját magának készí26