Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Báró László: Babák
- Hogy képzeled? - sziszegte felém, és szinte elmúlt a bénasága, úgy ült fel fektéből. - Mi közöd hozzá!? Ki beszélte be neked ezeket a hülyeségeket? Nem is a szavai ingattak meg elhatározásomban, hanem az elborult szégyen, amit az arcán láttam. A lekötözött fúria tehetetlensége. Akkor szakadtam el tőle teljesen és véglegesen. Látnom kellett, hogy a Gyuri ragyásan csinos pofája, kedélyes pocakja ellenében én nem jelentek neki semmit. Pedig hallottam a szobájukból kiszűrődő zokogását esténként, éjszakánként, amikor ki kellett mennem a vécére, és nem tudtam nem tudomást venni róla, mivel az előszobában az ajtajuk előtt kellett elhaladnom. Hol magányosan sírt, ha férje az éjszakában kóborolt, hol duettben pöröltek. Bár a Gyuri inkább csak halkan, visszafogottan kontrázott neki, mint hajnali restiben a kimerült bandatag. Telt-múlt az idő. Megoperáltak. Röviddel utána enyhén szólva sikertelen szigorlataim miatt kirúgtak az egyetemről, és ezért munkába kellett állnom. De egy év alatt megtanultam vizsgázni. Visszavettek, leszigorlatoztam. Folytattam tovább a tanrobotot. Betanított egyetemista lettem egy diplomagyárban, úgyhogy sok szabad időm maradt. Odahaza a posvány továbbra is ide-oda hullámzott, de már nem törődtem vele. Anyagi helyzetünk azonban sokat romlott, mert anyámat leszázalékolták, a nevelőapám pedig második kamaszkorát élte, ami sokba kerülhetett neki: kaja, pia, nők, ha később mértékkel is, mert szívbeteg lett szegény. De meg is állapodtak elődjével, a valódi apámmal, hogy neki nincsen semmilyen bérletidíj-fizetési kötelezettsége felém: nem engem vett el, hanem csak az anyámat. Tulajdonképpen abból éltem, hogy a nagyanyám varrt, éjjel-nappal. Pár száz forint özvegyi nyugdíjat kapott, nekem meg ösztöndíj járt, pedig közepes szintet értem csak el. Kemény háromszáz magyar forintokkal honorálták. Sokat mondok, ha a nagyanyámmal együtt ezer forintunk volt havonta. De föl sem merült, hogy dolgozzam, kivéve a nyarakat, amikor egy-két hónapig robotoltam valahol. Vagont raktam ki, építkezésen hordtam a betont, miegymás. A pénzt persze le kellett adnom, úgyhogy plé- bojéletre nemigen tellett. Egyébként is az apám levetett ruháit hordtam, kivéve a nadrágjait, mert őt rövid lábú haladásra kárhoztatta az isten. És nemigen hiszem, hogy van fiatal lány, aki egy olyan dadogós gavallérra várna, aki apja divatjamúlt, kihízott zakóiban, hozzájuk alkalmilag vásárolt konfekciónadrágokban, kisuvickolt villanyszerelő-bakancsban jelenik meg. Valamelyik állásomban a munkaruhához adták. Két évre járt a védőruha lábbelije, de pár hónap múlva leszámoltam, és akkor már nem kérték vissza, csak levonták a béremből. Szép, tartós darabnak látszott: védett a savak, de főleg az áramütés ellen is, ami persze csak annyit jelentett, hogy nem ázott be. De a hódítást nemigen segítette elő. Egyébként sincs olyan nő a világon, akiből áramot csiholt volna a szerelésem, akár szárazon, akár esőben. Általában semmilyen folyadékot sem gerjesztettem a lányokból. Egyetlen ragyás kollegina érdeklődött utánam az évfolyamon: üzengette, hogy szerelmes, de én az ő bárányhimlőjére hiába pályáztam volna, mert arra már betáraztam magamnak az immunitást. Szóval valamit tenni kellett, mert anyám is nagyon unta magát. Mióta a kollégák elmaradtak, ritka lett körülötte a levegő. Holmi rutinszerű veszekedések a nagyanyámmal, a házbéli pletykák vesézgetése egy idő után már nem elégítették ki. De rokkantként bizonyos kedvezményes, úgynevezett könnyű munkákra volt 24
