Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Báró László: Babák

Talán hős volt mégis. Tréningezett rá eleget. Megmaradt bennem, hogy egyszer, kiskoromban dicsekedett vele, hogy egy évig élt olyan idős korában, mint akkor én, vakon. Valami szemgyulladást kapott, és csak állandó kötéssel tudták gyógyítani. Akkor mondta ezt el, amikor éppen bőgtem valami gyerekbaj miatt. Gilisztát kaptam, vagy hasonló hasfájást. Emlékszem: erőlködve próbáltam megérteni, amit közölt, és becsuktam a szememet. Elképzeltem, hogy egy évig nem nyitom Id. Mondanom sem kell: már egy perc múlva kinéztem. De nem győzött meg a kísérlet: mi köze van a gilisztáknak a vaksághoz? Bár a beleimben valószínűleg elég sötét lehet. Anyám, mikor látta rajtam, hogy nem fogtam fel a dolgot, és csak szétszórtan, fejemet bin- gatva bámulok rá alulról, olyan dacosan nézett el felettem, mintha azt mondaná:- Minek beszélek én ennek a kis hülyének. Mit érthet ez abból. - És mentében legyintett.

Tényleg nem hittem neki, és még most sem hiszek, pedig ma már tudom, hogy igazat beszélt. Olyan nekem ez az egész, mint a „menjek ki, nézzem meg, ott van-e”. Hogyan foghatnánk fel, hogy léteznek egy jól berendezett életben - mint nyilván a mienk - ilyen érthetetlen kibaszások.

Mondom, kezdetben, az első riadalom után visszazökkentünk a régi kerékvágásba. Vagy csak kitöröltem az agyamból a legyűrhetetlen kudarcot, nem tudom. Anyám hetekig a kórházban maradt, úgyhogy eleinte fel sem mérhettük teljesen a terhet. Pedig még sokáig élt. Tíz évet. A fél oldalára bénán. Most is előttem van, ahogy ágyából felállva vagy ültéből felkelve összepakolja magát: lifegő jobb kezét ügyesen elkapja a baljával, és takarosán a hasára szorítja. Esetleg bedugja a zsebébe. Azután a tárgyakba: asztalba, ajtóba kapaszkodva elindul valahogyan csípőből előrelendítve vagy éppen maga után húzva a jobb lábát.

Eleinte a kollégái még látogatták. Az orvos gumilabdát írt fel neki, amit szorongatnia kellett volna, ha lett volna mivel. Valahogyan ráügyeskedte a gumigolyóra a bal kezével a jobb tenyerét, és a bal tenyérre] csukogatta, nyomogatta mindkettőt. A kollégák kedvesen figyelték és biztatták. Meséltek neki a benti dolgokról. Egy darabig. Azután elmaradtak. Furcsa módon csak a nevelőapám maradt meg neki istenigazában, pedig velünk lakott még a keresztanyám is, aki a nővére volt. De sem ő, sem nagyanyám, sem én nem találtuk meg az utat, ami jószerével az előszobán át vezetett volna hozzá. Nagyanyám továbbra is bujtogatta anyámat, hogy álljon a béna sarkára, és rúgja ki a Gyurit. Kemény érvei voltak erre. Beszélték ugyanis, hogy a daliás férj egy késő este taxival érkezett haza, és a házmesternő, aki beengedte, hallott egy követelődző, karcos női hangot a kocsi felől:- Leszoptalak, és most mégis itt hagysz?

A hang, mint a szózat, engedelmesen szárnyalt fel a kaputól felvezető félhomályos lépcsősor felett a földszintig, majd betöltötte az egész fülelő házat.

Anyám az esetre vonatkozó észrevételeket, híreszteléseket elhárította. Tudta jól, mit jelentenek, de nem engedett az ügyeibe beleszólni. Pedig a magam bágyadt módján - legyűrve a család dolgai iránti feneketlen utálatomat - felajánlottam neki: ha akarja, néhány keresetlen szóval igyekszem a Gyuri szexuális életét helyes irányba terelni. Erre úgy nézett rám, mint egy zászlóanya, akinek a lobogórúdját kutyaszarba támasztották. Teljesen idegenné vált, megkövült szemeit rám szegezte. A jobb ajka akkor már nem görbült lefelé, csak vízszintesen állt, mint minden szavához akaratlanul társuló gondolatjel.

23