Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Báró László: Babák

megszülnöm, mivel anyám annyira slendrián volt, hogy rám bízta. Öcsém torz csontocskáit, csodálkozóan üres szemű koponyáját röviddel azután vágták ki a seggemből, hogy anyámat a komoly baj érte.

Szörnyű volt az első találkozás a kórteremben. Előtte valahogyan felosztottuk a látogatási időt, nehogy egyszerre érkezzünk. Nem tudom, hogyan sikerülhetett, mert Guri már nem tudott közvetíteni. Sokan voltak a nagy teremben. Anyám kupaca rögtön a bejárati ajtó mellett, a sarokban feküdt. Nem én láttam meg legelőbb, hanem a nagyanyám, aki így eleinte eltakarta előlem. Miután elérte lassan az ágyat, megállt a szélénél. Feltűnt, hogy nem hajolt le, nem csókolta meg a lányát. Igaz, máskor sem. Egy darabig csak állt, azután leereszkedett az ágy szélére fél fenékkel, óvatosan. Illedelmesen, lassítva összerogyott.

Még mindig nem láttam anyám arcát. Valamit sugdolóztak, de nem értettem, mit. Egy idő után nagyanyám ültében hátrafordult, és akkor tágra nyílt, palaszürke szeméből olyan fáradt, könnytelen iszonyat meredt rám, amit csak a tehetetlen öregkor volt képes hordhatóvá és értelmezhetővé tompítani. Nem szólt semmit, fölemelkedett, mintegy jelezve, hogy én következek, és lassan, vonakodva átadta a helyét. Akkor láttam meg anyám arcát. A felém görbülő ferde szájat. A félbevágott mosolyt. Aminek az első fele groteszk, lefelé hajló szöget zárt be a másodikkal. Mintha letörték volna. Felfogtam a tükrömnek könyörgő szemét, ahogy vaksin kutatva várta, hogy mit szólok hozzá. Nem ő volt. Nem a szép Babicsné. Festett vörös haja loncsos, lenőtt. Semmi smink, amitől nagyon egyszerű, kopár lett az arca. Öreg. Egy asszony a bérházunk sok ismert bérlője közül. Nem tudtam elszakadni a látványtól. A szája vonalától, amely arca egyik felét egy japán nő kegyetlen idegenségével ruházta fel valami régi metszetről, míg a másik fele mosolyogni próbált az ismerős módon. A kilós kenyér esik szét két ilyen darabra, ha a közepén felvágják. És a jobb oldala moccanatlansága! Az, ahogyan az ágy másik szélén nyugvó bal kezét igyekezett nyújtani nekem, noha kényelmesebb lett volna a felém esőt használnia. Eltűnt belőle minden méltóság. Nem az anyám volt, hanem egy kislány, aki védelmet és csodát vár tőlem. Tőlem! Mi vagyok én ahhoz?

De még fel sem fogtam, hogy fél oldalára béna. Hiszen minden tagja ép! Hogyan tudott ilyen idegen tagokkal kilépni akkor reggel az ajtón? Hiszen még ott a lakk a körmén! Kerestem arca törmelékében az ismert asszonyt. Nem nagyon találtam, de azért lehajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Erre elengedte a kezemet, és igyekezett a fal felé fordítani a fejét. Talán még sohasem csókoltam meg. Nem volt szokás. Láttam, hogyan sír szinte észrevétlenül. Szivárog a beton, gondoltam, és összeszűkült a gyomrom. Mindaddig sírni sem láttam. Általában lustán mozgott, és fölényesen dirigált attól a pillanattól fogva, hogy közénk ereszkedett: olyan volt, mint egy királyi ragadozó a tyúkólban.

Már nem emlékszem, hogy miről beszéltünk az ott töltött negyedóra alatt. Mintha még ő vigasztalt volna. Ahogyan az amerikai filmekben az imént keresztüllőtt, de alapjában szimpatikus gengszter mond még valami vicceset, mielőtt meghal. Nem! Azért ő nem volt ennyire hazug. Imponált is volna, ha nem sejtem, hogy valószínűleg csak a nyugtató beszél belőle. Az is lehet azonban, hogy valóban hős volt a maga tudatlan módján, vagy amiért bedumáltak neki valamilyen tompán csillogó jövőt.

22