Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Báró László: Babák
máris egy másik dimenzióban, egy másik világban találta magát, és bennünket is, akik itt maradtunk. És furcsa módon ő öregedett meg hirtelen, nem mi, akik maradtunk, akik voltunk. Einstein tehát tévedett, amikor a mozdulatlan iker öregedését vezette le a mozgóhoz képest. Ráadásul még nem is volt időm átgondolni és kidolgozni a szerepemet. Bennem akkor a kötelező, de láthatóan tanult részvét lökdösődött a tanulatlan, eredeti közönnyel. Hol az egyik, hol a másik volt fölényben, de tulajdonképpen már mindketten fáradtak. Letenni vágytam a jegyzetet, hogy a bennem zajló meccsre figyeljek egy kicsit. Anyámhoz különös viszony fűzött, azt kitisztázni, felgombolyítani (varrodában nőttem fel!) sok volt az alig húszéves fiúnak. Úgy próbálgattam magamban az érzelmek hol fals, hol tisztán zengő hangjait, mint kezdő gitáros, aki merev, bogos ujjaival birizgálja a hideg, metsző, rakoncátlan húrokat. Gonddal görnyed a gitár - önmaga - fölé, gyengéden és figyelmesen. Guri (az anyám) leginkább olyan volt számomra, mint egy ironikus nővér, aki a nagy korkülönbség miatt lenézi a kisebbet. Érzelmes szót, afféle anyait sohasem hallottam tőle. Pofozni pofozott, amíg le nem fogtam, de ez - utólag felidézve - inkább erotikus érzéseket váltott ki belőlem, semmint fájdalmat vagy megszeppe- nést. Érdekes volt felülről lenézni anyám ütéstől belengő hatalmas melleire. Szerettem a szagát is. Amiből furcsa módon a megnyugvás álmosító ígérete és valami ártatlanul pezsdítő késztetés áradt, hogy testi közelségben maradjak vele. A pofonjaiban, azt hiszem, az indulat őszintesége fogott meg leginkább. Anyámnak ugyanis velem szemben általában nem voltak indulatai, és legfeljebb a gúnyolódását nevezhettem őszintének. Ha nagyanyám dédelgetett - ahányszor csak alkalma volt rá -, anyám látható lelkifurdalás nélkül mindkettőnket kívülállóként alázott. Minden gesztusával és szavával mintegy krónikus nagyanyámasszony katonájának titulálva engem. „Édes kicsi bogaram!” - affektálta nagyanyámat utánozva, miközben még a szűk konyhában is szemmel láthatóan kívül maradt a jelenet keretein. Úgy állt előttem elegánsan, illatosán, kifestve, bevetésre készen, mint egy hűtlen szerető, gondolom most. Lehet, hogy féltékeny volt rám, ahogy egy leány féltékeny lehet a szülők szemében értékesebb fiúra. Kapcsolatunkra legjellemzőbb az a jelenet, amely olyan mélyen vésődött belém, hogy flexszel sem lehetne kivágni. Vásárolni voltunk ketten a Körúton, mert valami alkalomra öltönyt kellett volna húznom. Megláttam a kirakatban egy akkor divatos és ritka kordbársony zakót. Mondtam neki, hogy azt szeretném.- Buzi vagy, kisfiam?! - üvöltötte el magát úgy, hogy mindenki felénk nézett. Majdnem megolvadt alattam az aszfalt, pedig azt sem tudtam, hogy ki vagy mi az a buzi. Persze nem az erkölcseimért aggódott, hanem valószínűleg az árat sokallta. Főleg az én reálértékemhez viszonyítva. Terhére lehettem. Kiskoromban gyakran elsütötte viccét, amit én bamba jólneveltséggel végrehajtottam:- Menj át a rumliszobába, nézd meg, ott vagyok-e! Szégyellhette is talán második kudarcát, mivel a bátyám halva született, én pedig dadogtam hároméves korom óta. Ami ugyan a prototípushoz viszonyítva nem olyan rossz eredmény, de a nullszéria kezdetének csakugyan elég gyenge minőség. Anyám bele is fáradt a további gyártmánytervezésbe, úgyhogy többen már nem is eredtünk belőle. Leszámítva az öcsémet, akit éppen nekem kellett 21
