Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Báró László: Babák
3 BÁRÓ LÁSZLÓ Babák Anyám 1964 vége felé fordult le a székéről a Kispesti Textilgyár anyagbeszerzésén, a Sas utcai központban. Mentők, riadalom, telefon. Én éppen nyelvészeti vizsgámra készültem Telegdy tanár sárga fedelű, durva rotációs papírra nyomott jegyzetéből. Eleinte kedvvel forgattam, mert az anyaga hasonlított a régi ponyvákéra. Mi a jelentés? Mi a jelölt? A de- és konnotáció fogalma stb., stb. A cselédszoba, ahol laktam és most tanultam, meleg volt, sőt ablakain kis patakokban folyt a szomszédos konyha párája. Nem értettem, hogy minek nékem ez a stúdium, pláne most, hogy anyám padlót fogott. A családunk amúgy is a nehezen érthető, de állandó turbulencia állapotában létezett, mert - úgy látszik - mindenkinek megvan a saját pokla, amit kívülről csak kavargatni lehet, eloltani nem. Ez a fordulat pedig az örvény tölcsérének a legaljára ránthatott minket, anélkül, hogy de- és konnotációit szabatosan, á la ELTE kifejteni igényelte volna. Először persze nem is értettem, hogy mi történt. Agyembólia. Eszik vagy isszák azt? A gutaütésről persze tudtam, de ez nem az volt, mert közölték már a legelején, hogy az embólia más. Talán hogy ne ijedjünk meg annyira. Pedig jobb lett volna akkor megijedni. De hát ők a felesküdött humanisták, mit csináljunk. És anyám egyáltalán nem vetette meg az alkoholt. Talán csak átmeneti rosszullétről van szó, gondoltam. Vagy ha mégse, mitől, kitől kapható a rög, ami ugyanakkor buborék is lehet? Amely talányos kettősség már önmagában is zavaró rejtély. Egyáltalán miért létezik? A végzetes buborék. Elogyan lehet egy buborék, ami a szódában magát riszálva vidáman igyekszik a felszínre, végzetes? Nagyanyám sem értette, csak azt tudta, hogy a mentők Szobi utcai kórházába vitték anyámat. Akkor pedig nyilván nagy a baj. Egyelőre nem látogatható, majd ha már öntudatára tért, értesítenek. Ettől kissé megkönnyebbültünk, mert maradt idő a látogatás logisztikai problémáinak feloldására. Nevelőapám és nagyanyám ugyanis antagonisztikus ellentmondásban álltak egymással. Kizárt, hogy mi hárman egyszerre siessünk anyám betegágyához. Annál is inkább, mert én sem éreztem magamat elég felkészültnek a fellépésre. Hogyan is tudnék az alkalomhoz illően beszélni, amikor a célszemély kissé már idegen, távoli, és a baját, annak kiterjedtségét sem ismerem? Ráadásul, ha valóban nagy baj van, akkor értelmetlennek és megalázónak érzek minden szót, amelyek bármilyen erkölcsösek és természetesek lehetnének, valójában csak kenetes hazugságok. A betegségben leginkább a kötelező hazugságok irritáltak mindig. A bérmentesített remény. Az egészség és a betegség nem érthet szót egymással. A vizit általában csak annyit érhet, mint halottnak a csók, és ráadásul akkor is vállon vere- getés jellege van, ha feneketlenül őszinte. Anyám reggel még úgy ment munkába, mint bármikor azelőtt: lustán és kellemkedve, ahogyan a nők szoktak kilépni az utcára. Hol lehetett az a féreglyuk, amibe óvatlanul belelépett - vagy beleült -, és 20
