Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése

gatra „az imádott” Goethe és Schiller ragyog. És keletre pedig az itt még névről sem ismert Zsukovszkij az, aki épp akkor plántálja át ezt a német romanticizmust orosz földre. O a szabadkőművességben is Kazinczy társa volt. O segíti ott, mint itt Kazinczy, a moszkvai ifjú költőket. O készítette elő Puskin és Lermontov kortársi útját. Ott Goethe Shakespeare-ért rajong és Itáliáért. Itt Kazinczy Goethét imádja, és Berzsenyi Kazinczyért rajong és a régi Rómáért és Horatiusért lelkesül.

Való, hogy Berzsenyi Kazinczy után sóvárog. A zsombékszéli remeteségből hódol neki, hogy megbizonyosodjék költői voltában és igazában. Első leveleinek túlzott udvariassága a művelt Kazinczynak szól. És „szüntelen izgó és kalóz elméjét” ezzel az ígérettel köti hozzá: „ígérem, hogy mindazon időm, melyet magamtól, feleimtől... elragadhatok, a tudományoké, hazámé.”

Érdekes, hogy ezzel a levelezéssel együtt olvasva Berzsenyi költeményeit, azok egymást elragadóan gazdagítják és ki is egészítik. Kazinczy is fölismerte ezt. Berzsenyi leveleinek sűrített szépségét és erejét egy-egy „Gedicht” számba vette. Tény az is, hogy Hölderlinnél is így vagyunk. Kazinczy ezért mindjárt az első versek és levelek vétele után föl is szólította, hogy „az én érzéseim s ízlésem miatt a magadéit meg ne tagadd s semmit ne hagyj úgy, ahogy én javaslom, hanem úgy, ahogyan magad leled jónak”. Ez a nyílt hang és lélek, azt hiszem, sok mindent enyhítőbben világít meg a később kialakult viszonyukban, mert „a verseiden szünetlenül gyalulgass s grammatikádat tökélletesítsd” többszöri emlegetése és ízlésbeli ellenkezéseik már jól előre vetítették elhidegülésük árnyékát.

A szakítás megítélésében Berzsenyi érzéseinek sem volt mindenben igaza. Azt viszont Berzsenyi rajongó sorai mutatják, mit is jelentett itt a Balatonnál rekedt kezdőnek az, hogy teljes bizalommal és föltekintő lélekkel fordulhatott egy nála tizenhat évvel idősebb literary gentlemanhoz. Még a szavai is a berki magány képeit idézik. - „A Te varázsló szózatod is kicsalt engem azon iszapból, melybe ezen zivataros idő temetett, de mely rekedt torkom! mely sárba málladtak szárnyaim. Látod csak úgy közelíthetlek, mint sárcsa az aetherbe ferdő sast.” A közbejött francia háborúból, a világvégről, a reménység mindenmódoni vágyának szavai ezek. Az irodalom szervezőnek a berekből segélykiáltások.

Berzsenyi az emberben és a magasztos lélekben bízott a „kaszálatlan rétek, ve- tetlen földek” közül, ő, a „mágiás képek s arany álmodások” költője. A literatúra és a versmívesség mesterének izengetett: „Akinek az ízlés és annak minden gratiái” tulajdonai. Aki akkor már a reformszellem előkészítőjeként szavaival és leveleivel megmozgatott minden irodalmat szerető magyart, legyen az diák, tanár, jogász, bíró, birtokos, megyei vagy országos hivatal viselője, követ, pap vagy arisztokrata.

Az első magyar szonettíró és a háborgó odázó párbeszéde ez a levelezés. Gondolatviláguk mindenkor szent eszmények melletti hitvallások. A népről Vörösmarty és Petőfi előtt ezt írja Berzsenyi: „Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése.” Ez a népeszmény központi gondolata volt és maradt is a magánembernek és a költőnek is élete végéig, a „Mezei szorgalomig”. És másutt, mint Széchenyi szelleme szól: „Én nem tudok szabadulni azon nevetséges bolondságtól, mely engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak.” „Hazafiúság” és nemzetféltés nála mindig együtt jelentkezik: „Egy nemzet eltörlése politikai gyilkosság.” Az olvasó népről, mintegy a mai „Olvasó nép” mozgalomról ír: „Culturát kellene tehát kívánni, nem uj constituciót”, írja 1809 már79