Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Csák Gyula: Háttér 9.
- Nem hiszem, hogy rólam ír. Nem a tolmácsnőnek beszéltem, csupán a levegőnek és önmagámnak mondtam, amit komolyan is gondoltam. Ugyan mi szüksége lehet bárkinek arra, hogy feljegyzéseket írjon, vagy írasson rólam? Amit érzek, meg gondolok, annak a többségét elmondom bárki füle hallatára, amit meg titokban akarok tartani, azt nem húzhatják ki belőlem hat ökörrel sem. És ha mégis kihúzzák, nem sokra mennek vele. Nincsenek nagy érdekeket érintő titkaim.- Ezt mondja maga - szólt a tolmácsnő, a korábbinál is erősebben a kinti tájra összpontosítva. - A szakmában viszont abból indulnak ki, hogy mindenkinek vannak titkai. Aki pedig titkokat őriz, attól mindig lopni próbálnak. Ezért szükséges mindenki életében az éberség. Nem ismeri ezt a szót? Összerándult a gyomrom, mert katonakoromat idézte emlékezetem. Gyors előmenetelem ellenére sem szerettem a központi katonai szerkesztőségben lenni, egyebek mellett éppen az éberség állandó fokozására, meg az ellenség örökös leleplezésére irányuló tragikomikus bohózat miatt. Mindkettőt eltorzult személyiségek elméletének és gyakorlatának minősítettem. Megdöbbentő és megalázó volt azután, amikor egyik volt tiszttársam, aki beosztott munkatársam is volt a külpolitikai rovatban, telefonon hívott idén a Szabad Föld szerkesztőségében és találkozót kért. Örültem neki, mint évek óta nem látott kollegának, akiről ráadásul jó szakmai és emberi véleménnyel voltam. Közölte, hogy a Néphadsereg szerkesztőségében töltött időm nagy részében őt „rám állították” és jelentéseket is írt rólam. Kérte, hogy bocsássák meg neki. Most, az ötvenes évek derekán, amikor megannyi szennyest szellőztetnek, szükségét érezte, hogy könnyítsen ő is a lelkén a nekem tett vallomással, még mielőtt mástól hallok róla. Biztosítottam, hogy már el is felejtettem az egészet, amúgy meg rossz viccnek tekintem, és legfeljebb attól válik jóvá, hogy egy szót sem hiszek belőle. Hálás volt és valamelyest felszabadulttá lett, nekem azonban tömör taplóként tapadt meg agyamban a hihetetlen história. Szabadulni akartam az emléktől és előre hajolva, a jegyzetelő fiatalember fülébe kiáltottam:- Sto gyelájes? Miként legtöbbször, most is derűsen kapta rám a szemét. Vagy megtisztelőnek vette, ha megszólítottam, vagy egyszerűen élvezte a társaságomat, de mindig készséges volt. A tolmácsnőhöz fordult, hogy neki adja meg a választ, de a sofőr közbekotyogott, mint aki jobb szakértője a témának. Természetesen semmit nem értettem a magyarázatából, de a tolmácsnőt hallgatva mindvégig a sofőrt néztem, amit jólesően nyugtázott, valahányszor összeakadt a tekintetünk. Éreztem, hogy újabb jó pontot szereztem nála. Arról volt szó, hogy az ifjú ember a felderítés változataival ismerkedik, mert vizsgáznia kell a tárgyból. Megtudhattam, hogy létezik erőszakos felderítés, összehasonlító felderítés, hang utáni, háborús, figyelmeztető, tudományos-technikai és például képi. A sofőr a fényképezőgépemre mutatott és az angol kiejtésre ügyelve többször azt rikkantotta:- Signolsz! Intellidzsensze! A tolmácsnő meg pimaszán kacarászott. Kedvét akartam szegni, és összevontam a szemöldökömet. 13
