Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Káplán Géza: Ragyog a távlat

számára meotiszi mélységeket és távlatokat megnyitó lápvilággal. (...) az intellektuális késztetések mellett a genetikai küldetéstudat is arra predesztinálta, hogy az idő költője legyen. Csaknem száz évet élt meg (...) A személyes, a családi, a nemzeti emlékezet mellett a földtörténeti korokon túlívelő csillagközi emlékezetről is voltak sejtései, ugyanúgy, mint az isteni örökkévaló időtlenségéről.” (Oláh János: A magyar tér-időfüggvény éhen)

A korszerűség egyre kínosabb kívánalma olyan természetellenes izgalomban tartja az európai kultúrát, hogy bármely ősiségre hajló, megengedő gesztus az exponenciális haladás elleni terrorista mozdulatnak tűnhet. Kialakult az a kényszerképzet, s épp a felvilágosodás által, hogy létünk az egészben pillanatnyi, s így az Egész, s annak természete, „a” Természet e pillanatnyi, történeti lét által meghatározott, sőt, csak innen nézve meghatározható. Mintha a világosság, a világos - s persze hatalmi kényszerektől szabdalt - beszéd nem az egyetemes fény gondolattá teljesedése, de valami szűk hatókörű íróasztal szűk látókörű olvasólámpájának gya- kott, tompa, gyötrelmesen kompatibilis, céltudat alá nyalt munka-fénye lenne egy tébolyult, madáchi szcénában? Az ember nemcsak Isten, de a természet egészének helyébe lépett, Nietzsche mondhatta volna így is: a Természet halott.

Világ világossága? Ugyan! Erőltetett képzet a műtőasztalon, az értelem kive- tettsége a reália kanálisába, megvezetett, terrorizált szürrealizmus.

Ugyanakkor meggondolandó, hogy e gerjesztett feszültség nem túlhaladott-e? Van-e értelme az utó-utómodernség kifulladása után is rettegnünk például a bu- kolikától, ma, amikor le kell bontanunk a gátakat, a vonalzóval húzott folyammedreket a fokgazdálkodás berki szisztémáit újjáélesztendő. Ha a „modern” az izgatott új jelszava volt, akkor a ma nyíló természet-indusztriális gondolat épp Takáts Gyula életművében nyer megerősítést. E helyi nagyságnak hitt, kopott ballonkabátját évtizedeken át szárnyként hordozó, vidéki költő mondta ki helyettünk, s folyamatosan: Egy a világosság, Egy az élet. Rendkívüli, magyarázatokon túl tengő bizonyosság, diktátumokon túli teljesség, a kisdiák pedantériájával, ős-örök, gyermeki konzervativizmusával őrzött teljesség, ha tetszik: belterjesség, a beltenger maradék bizonyossága, kakukkhangú, észvesztő, kalandos otthonosság.

A keleti kultúra nem kényszerült civilizációs, fauszti nyomásra folytonosan megtagadni önmagát valamely skizofrén haladás-eszme jegyében, így a kínai Csu Fu fiatal korában is vállalhatta önnön csu-fuságit. Takáts Gyulának majd száz év adatott, hogy a kezdetektől lényében leledző filozofikus teljességet a költészet organikus eszközeivel kibonthassa. Gondolkodása ugyanarról a tárgyról az idő haladtával érett és mélyült, de az idea maradt: a Berek ősremegő, anyagi titokzatossága s beszélő magabiztossága. Amint Empedoklésznek adatott a vulkán tűz-eleme. „Hiszen kezünkön túl mindent a nád takar és sejtet. Csupa titkot, láthatatlant, rejtélyt a legvadabb, a hajló és metsző és forró és mindig sistergő realitással. És nemcsak a magányt ébreszti, de annak rettenetét is.” ('Takáts Gyula: Tükrök szava, betűk arca)

A berek mindenesetre barbár hevület, látszólag szöges ellentéte a takátsi lélek második számú, klasszicista éthoszának, a Balaton-felvidék kisfaludys, berzsenyis, szilárd eszme- s tájépítményeinek. Ám a görögségben nem a „barbár” föld-, vér- s gyapjúszag lengte körül az oszlopcsarnokot? Bukolika és klasszicitás egymásra rétegzettségét, a magyar vidéki udvarházak talapzatos sárba rögzültségét s kulissza-csendjét Helikonok gyönyörű zengzetessége magyarázza az ánglus utazó21