Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

kantott a mélyhűtő rekeszébe is, itt már valóságos csemegére, egy egész doboz bontatlan vaníliafagylaltra lelt. Ezt ugyan mikor, milyen alkalomból szerezhette be? Egyáltalán nem tudott a létezéséről. Kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját is, valami újabb biztatót remélve, de hiába, ott csak egy, legfeljebb két főzetre való lebbencstészta, kevéske liszt meg fél zacskó pirospaprika ásítozott. Semmi több. Kínjában aztán némi megkönnyebbülésére eszébe jutott az a kis vászonzsák is, amiben a szik- kadásuk után eladásra szánt, levagdosott kenyérhéjakat gyűjtötte, ezeket végszükség esetén, ha már minden kötél szakadna, még elropogtathatja.

Hogy pillanatnyi éhét némiképp csillapítsa, levágott a szalonnából egy kicsi darabot, s azt egy törésnyi cipóval egyetemben mindjárt be is kebelezte. A többit meghagyta másnapra, alapanyagul a tervbe vett lebbencsleveséhez. Estig már nem is evett mást, beosztással kellett élni, nem apaszthatta hebehurgyán, nagy ütemben azt az igen szerény készletét.

Ezen az első napon jóformán semmit sem csinált. Csak téblábolt sokáig a hosszan elnyúló lakásban, el-elindult valamerre, majd ugyanolyan iránytalanul másfelé. Könyvet most nem lett volna kedve leemelni a polcról, egy ideig látni sem kívánt betűket. Még a tegnapi újságba sem nézett bele, várni kellett ezzel, míg úgy-ahogy kiheveri a betűmérgezését. Inkább a recsegő kisrádióját kapcsolta be. Nem tudta okát adni, de idő múltán, miközben mondták a híreket, megmosta azt a csekélyke haját. Alaposan, bő samponnal. Utána meg, elterpeszkedve foteljában s határozottan fanyalogva az egész művelettől, lenyírta a körmeit. Előbb a kezéről, azután pedig, ha már így nekilátott, a lábáról is. Egy nagy légy döngött körülötte ezalatt, minduntalan a felsőkarját kereste, arra akart volna rászállni. Már napokkal ezelőtt bejutott valahogy a lakásába, nem először pályázott éppen erre a testrészére. Hiába próbálta elhessegetni, az újra meg újra elszánt, törhetetlen buzgalommal visszakanyarodott hozzá. Mintha csak sötétedésig vele vitatkozna.

Nehezen aludt el, nem szokott ő ennyire üres gyomorral lefeküdni. Álmában össze nem függő, egymásra torlasztott képek inogtak sokáig a szeme előtt. Majd aztán valami pályaudvar visszhangos csarnokában ácsorgott, az indulási oldalon, egy sebtében összezajduló társaság kellős közepén, közvetlenül a hangosbeszélő alatt. Két nagy bőrönd várakozott a lába mellett, esetleg az övé, de azt nem lehetett biztosan tudni. Idegen volt köztük, vadhús, semmi sem fűzte a többiekhez, csak féktelen bruhaháikat hallgatta egyetlen szó nélkül, mégis ő volt most a társaság magva, benne állt, kétségkívül benne állt minden gyökével. „Engem nem fogsz akármilyen ingabölcsességgel kifizetni” - fordult oda hozzá az egyikük. „Igyekezz is mindig szárazon tartani a gyanakvásod lőporát” - mondta az imént megszólalónak egy másik. „Csecse kis elmélet, bár egy kissé lejtős” - hangzott erre a csoportosulás széléről valakitől a kétes jóváhagyás. De mindez hamar a feledés teljes homályába hátrált-visszakozott, mert valamennyien egyfelé néztek, a pályaudvar vakolathólyagos, valaha fehérre meszelt, hatalmas falára, ahol, mint valami vetítővásznon, egy ostyafényű arc körvonalai rajzolódtak ki, el-elhalványulóban, s mintha a recsegve-sípolva szóló hangosbeszélő is erre az eseményre próbált volna felvilágosítással szolgálni, ezt akarta volna magya154