Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

rázni, ám jól érteni nem lehetett a mondottak felét sem. „Ő volt a rendszer leglum- penebb seggnyaiója” - ez a mondatfoszlány maradt a fülében, bár az nem volt világos, kire vonatkozik. Meg amit hozzátoldott valamelyikük: „Értékelitek a szellemességet ? Még seggnyalónak is lumpen!” Később aztán, természetesen már bőröndök nélkül, végre-valahára egy hegyoldal csuszamlásában araszolgatott, élesen fölmeredő sziklák között, és némi meglepetésére ott haladt vele, ott haladt majdnem mellette amaz égből pottyant fiú is a kapualji alakulatból, aki azzal az ősz hajfolttal dicsekedhetett a kobakja tetején. Mentek csak szótlanul, sokáig, mindvégig egyformán kimért léptekkel. Végül persze mégiscsak újból a pályaudvaron találták magukat ők ketten, oda lyukadtak ki, a bőröndökről lehetett tudni, hogy megint ott vannak, azokon ücsörögtek. A vonatjukra vártak volna ? Egy almát hámozgatott a fiúnak, oda is adta neki, de azt már nem látta, hogy megette-e. Messzire kellett utazniuk, az ország másik végébe. Valami mutatványos számra készülődtek, busás fellépti díj ellenében, a fiú ősz hajfürtje lett volna a látnivaló tárgya.

Reggel elég keservesen ébredt. A feje is fájt, az éhség is gyötörte. Nem találta közelében a papucsát, amúgy mezítlábasán vánszorgott ki a konyhába, föltette az egyik tojást főni. Félkeményen falta be, úgyszólván egyetlen nyeléssel eltüntette. Ettől egy kissé erőre kapott, nekifoghatott a már tegnap előirányzott lebbencsleves elkészítésének. Semmi másban nem volt ekkora gyakorlata, jó ideje hetente legalább egyszer ezt főzte. Mindenekelőtt kis kockákra metélte a megmaradt szalonnadarabot, ennek zsírján pirította az apróra vágott hagymát. Sistergő hideg vizet eresztett rá, sót és pirospaprikát szórt bele, hogy az alapié teljes legyen. Krumplit hámozni, tésztát barnítani még ráért. A fő, hogy az ízek rotyogva jól összeérjenek. Mikor a lé egy szélső felületponton megmocordult, vagyis forrni kezdett, takarékra csavarta alatta a lángot, már hagyhatta egy darabig magára.

Elindult oda, ahonnan jött, hogy addig is végezzen valami hasznosat, például beágyazzon maga után. Az összekötő folyosón át a nagyszobába lépett. Ámde ahogy elhaladt öreg televíziója előtt, úgyszólván magatudatlanul nyomta be kapcsológombját, s a készülék mögé szerelt falilámpát is felkattintotta. Mire a képernyő lassan kivilágosodott, és a hang is megérkezett valahonnan messziről s mélyről, már jól ismert helyén, barna bőrfoteljében henyélt, ahogyan mindig is szokta. Kis időre lehunyta a szemét, majd fölpillantott a mennyezetre. A csillár mind a négy villanykörtéje is égett a feje fölött, ki tudja, már mióta. Tomporának s derekának a legjobb fészket kereste a fotel süppesztő homorulatában, s az itt végre meglelt papucsába bújván kinyújtott lába is hamar megtalálta az előtte álló dohányzóasztal lapját. Mellette, csücskével oda-odasúrlódva meztelen bokájához, a tegnapelőtti újság hevert, olvasatlanul. Pálmai alig habozott volna ezt a jelenlegi állapotát fölségesnek nevezni. A gyíkok sütkéreznek így a kövek közt, gondolta, mint most én, ebben az aranyló színeit árasztó, meleg lámpafényben.

Még ráesett a szeme az újság címlapjára, a sok betű között egy kinagyított számra. Kétezer-százhetvennégy! Ennyi méter vagy perc volt valami a hír szerint. A képernyőn tarkabarka mozgolódás, ligeti mulatság forgatagos villanásai tűntek elő, valami

155