Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 13.)
kiképzésen énnekem is tanították, teljes „Jobbra át”-ot hajtott végre, hozzánk lépkedett, meghajolt és - bizonyára gálánsnak szánt gesztusként, de idétlen módon - kezet is csókolt a tolmácsnőnek. Azután lelkesülten, hangosan, ahogyan katonáéknál jelentést szokás tenni, azt szavalta:- Freiheit ist immer die Freiheit des Andersdenkenden! Meine kleine Clara Zetkin! Csak részben értettem, de illetlennek véltem az események menetébe avatkozni. Egyébként is biztosra vettem, hogy adandó alkalommal megkapom a szükséges felvilágosítást. A hevülten előadott német mondóka után bolgárra váltott a díszruhás katona. Lassú tempóban és halk, bariton hangon beszélt. Mindeközben alig változott az arcberendezése. Folyamatosan szigorúak maradtak a vonásai, mégis inkább volt barátságos, mint haragos az arca. Rám vetett pillantásából arra következtettem, hogy az a típus, akinek a tekintete egyszerre gondviselt és gondviselő. Azért éreztem ezt különösnek, mert ilyen kisugárzás inkább idős emberek esetében tapasztalható. Az ismeretlen katona legfeljebb középkorú lehetett. Befejezve mondandóját, mintegy üdvözlésként megemelte a kezét és csapata élén eltűnt a függönyök mögött. Zavartan bámultam utána, majd rögtön ismét a tolmácsnőre lestem, aki eddig riadtan, de odaadó, feszült figyelemmel hallgatott. Még mindig arra a pontra nézett, ahol az imént a katona állt. Csend települt ránk, amiből elsőként a tolmácsnő ocsúdott. Az illatos homály, ami láthatatlanul örökkön körüllengte, most mintha lobbot vetett volna. Finom bőre alatt lüktető vére rózsaszínű foltokat festett az arcára. Mindkét keze fejét a lángoló felületekre szorította, mintha hűsíteni próbálná az alattuk izzó parazsat. Annak alapján, amit fél szemmel, lopva láttam, nem tudhattam eldönteni, hogy szorong-e, szenved-e, vagy ismeretlen gyönyört él át különös aléltságában? Végül azt fantáziáltam, hogy olyan, amilyen a gyötrő vajúdáson sikerrel túljutott anya lehet, aki megpillantva újszülöttjét, - nyersen, győztesen ránevet. Belenevetett a levegőbe, azután rám nevetett. Én is vigyorogni készültem, de lefékeztem a szándékot, mert nem volt világos, mihez asszisztálok vele. Megint csöndben, ürességben maradtunk, aminek a kitöltéséhez most is sikerrel használta fel ezúttal strandszatyorba dugott szépítőszereit. A szokásos műveletekbe kezdett az apró eszközökkel, de mielőtt az ajakrúzst felkente volna, megállt a keze a levegőben.- Figyeljen - mondta. - Olyan érzésem van, mintha maga bocsánatot akarna kérni tőlem.-Én?- Igen, igen.- Ááá, dehogy. 112
