Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Balogh Robert: "Kiskörút, nagykörút..." (elbeszélés)
számítottam felnőttnek. Inkább nagyra nőtt gyereknek éreztem magam, aki mindennek nekimegy, sután mozog, nem szokta meg a felnőtt testet. Huszonnyolc évesen csak a művészettörténetet és a műtermeket ismertem. Egy barátnőm volt előtted. Nem voltam szerelmes belé, túl kövér volt, még Rubens képein is aránytalanul hatott volna, csak rám erőszakolta magát. Én meg, mindig is féltem egyedül lenni, hát elviseltem. A nő szívesen gúnyolódott volna, de érdekelte a férfi őszintesége, küzdött az ellen, hogy nehogy túlságosan belevonódjon a történetbe. Azt ismételgette magában, hogy ez az őszinteség csak látszat, ez egy játszma, inkább tovább vallatta:- Elég a nyöszörgésből! Hogyan kezdett ki velem? A férfi megint csak habogni kezdett, hogy ő nem kezdtem ki senkivel. Megpróbálta összeszedni magát, s valami szépet hazudni, mert már alig emlékezett arra a majd másfél évtizeddel ezelőtti néhány hónapra. Volt ideje tűnődnie az előzetesben, hát még a börtönben is mennyi ideje maradt rá, de még mennyi! Arra emlékezett leginkább, hogy egy nő - vagy ahogy az idő előrehaladt, mindig másként hívta: egy luk, egy dugás -, sem ért annyit, hogy évekig ugyanegy cellaablak mögül bámulja a drótháló szabályos felosztásában elszürkült eget. Semmi nem ért ennyit.- Ön nagyon tehetséges volt. Nem kábítani akarom, higgyen nekem, asszonyom. Talán nem a festészetben, hanem úgy egyébként. Vannak olyanok, akikben egészen fiatalon megérezni, hogy mocorog valami. És egyszer csak azt vettem észre, másképpen nézett rám. Mélyebben. Lágyabban. Jóval hosszabban és kedvesebben, mint amit ember el tud viselni. Vagy hát az én életemben senki nem nézett úgy rám... A nő nem tudta eldönteni, hogy a férfi ennyire tökélyre fejlesztette a másokkal való játszadozást, vagy szánni való ronccsá vált... Háborgott magában és hirtelen felcsattant a hangja, olyanokat kérdezett, hogy még nekem kéne sajnáljam magát!?- Túl mélyen néztem a szemébe? Csúnya, gonosz kislánynak nevezzem magam? Mit akarsz? Te voltál a felnőtt, baszd meg! Ne kábíts! A férfi arca kiürült, értetlenül és fájdalmasan pislogott maga elé.- Szegény csúnya bácsi! Fáj neki, bibis a lelke! A férfi arca megváltozott, hol megkeményedtek a vonásai, hol ellágyultak. Fojtott hangon, félig maga elé mormogva indított:- Rám tapadtál. Nem eresztettél. Megettél a szemeddel. Szúrt a tekinteted. Égetett. Egyszerre volt ez gyermeki ragaszkodás és egy nő szerelme. Már amennyire ezt annak lehetett nevezni. Talán már a második-harmadik órán sem csak a képekről volt szó. Minden óra után vívódtam. Te pedig csak tetted, amit tenned kellett, mert mindig megkaptál mindent, amit akartál. Hol véletlenül megkarmoltad a kezem, csak lenyalhassad a vért, hol meg elbűvöltél azzal, amit észrevettél a világból. Mindig átlépted a határokat. Csak úgy mellesleg szóltál, hogy ott egy cikk-cakkos árnyék a tetőn. Vagy, hogy átvilágít a falevélen a nap... Ahogy figyelni kezdtem rád, minden ragyogott. Megmutattad nekem, hogy a leghétköznapibb dolgokban is ott a ragyogás. Én nem tudom ennél jobban elmondani! Nekem az voltál, aki lát. Ahogy láttál, úgy szerettem volna létezni. És csak úgy áradt belőled minden, olyanokat, de olyanokat tudtál mondani! 66
