Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Tatay Sándor: Baleset a kék tavak között
len rozoga autóbusz közlekedett ott. Hiába volt minden, nem fértem be az autóbuszba. Megtehettem volna, amit a helyemben sokan megtettek, hogy félrelököm az embereket. Háború van, a katona az első. De én nem tettem, hanem felmásztam a busz tetejére. Nem volt kellemes hely, mert esett is az eső és csúszós volt az autóbusz teteje, az út meg átkozott zötyögős. Én csak tartottam magam a csomagtartóba kapaszkodva. A lábam lelógott az ablak elé, melyről hiányzott az üveg. Ok, akik benn voltak, vagy éppen az, aki ellenem azt elkövette, nem tudhatták, hogy Max Spielmann ül az autóbusz tetején, akinek szabad a lelke. Ok csak a nagy csizmáimat látták és bizonyára ennek köszönhettem azt, ami történt. Légiriadót fújtak, de az autóbusz nem hogy megállt volna, hanem még jobban rohant, engem csak az imádság tartott ott fenn. De nem estem volna le, ha valaki meg nem ragadja a lábam és nem ránt rajtam egy rettenetes nagyot. Ettől valóban lezuhantam a sárba. Szerencsésen estem, nem törtem össze semmimet, csak csupa egy sár lettem, még az arcom, a szemöldököm is. Az autóbusz pedig csak robogott. A sofőr nem tudhatott semmit, akik hátul voltak meg úgy tettek, mintha nem is látnának, hiába hadonásztam két kezemmel és ordítottam. Először azt gondoltam, legtöbbet érne utánuk lőni, vagy valamiképpen mindenesetre bosszút állni. Elképzelheti, hogy erre a bosz- szúállásra lett volna alkalmam. De én akkor azt gondoltam: Max Spielmann, te szabad lélek vagy. Ez a merénylet nem neked, hanem Hider egy katonájának járt. Ha most bosszút állsz, akkor közösséget vállaltál, és akkor máris igazuk volt.- Feltápászkodtam a sárból és elhatároztam, hogy úgy viselkedek, mintha nem is tudnék semmiféle merényletről, csak egyszerűen lepottyantam, és ha még ujjal mutatnának rám, hogy nicsak, ezt rántottuk le az autóbusz tetejéről, akkor is értetlenül néznénk.- Ez az én Maxom - sóhajtott Irene -, és ezt eresztettem én el mindörökre.- Mert ilyen okos asszony létére a buta kis szívére hallgat. Már levettem róla a kezem, de azért ha eljön ide, mindig boldog perceket szerez nekem. Hajnaltájban jutottunk ágyba ezen az éjszakán és természetesen későn ébredtünk. A mi ablakunkból csak sejteni lehetett, hogy ragyogó, napfényes a vasárnap délelőtt. Miután reggeli előtt rövid sétát tettem, erről meg is győződhettem. Elhatároztuk, hogy kirándulunk valahova. Elhatározásunkhoz híven reggeli után kimentünk az autóbusz-állomásra, és találomra felszálltunk a legközelebbi buszra. Hiszen bizonyos, hogy bármerre utazunk, mindenütt remek tájat találunk. És minden útvonal elér egyet a csodálatos tavak közül. Valóban tóparton szálltunk ki és olyan szerencsénk volt, hogy éppen egy kötélpálya közelében, amely kétezer méteres hegyre vezetett. A parti sétánk nem is tarthatott soká, mert a helyi járat indulásáig csak fél óránk volt. Úgy mondták, kétszeri átszállással jutunk fel a legmagasabb pontra. Egy üvegezett fülkébe léptünk, amely emelkedni kezdett velünk és vagy tucatnyi útitársunkkal. Alig szálltunk az állomás épület fölé, elénk tárult a tó egész hosszában, a körülötte futó út, a villák és a még késő ősszel is vígan pompázó virágágyak, rózsabokrok. Amint egyre feljebb jutottunk, a látóhatár tágult és átfogott még néhány kis tavat, a közeli várost, a falusi házak fehér kockáit, a folyó ezüstös ívét, az utakat a rajtuk bogárként mászkáló gépkocsikkal. De ugyanekkor egyre jobban eltűntek a színek. Apránkint még a zöld is, mintha kék fátyol borult volna az egészre, aztán sűrűbb, szürke fátyol, majd a táj egy modern festő elnagyolt képé26
