Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 4. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
Nagy Igazság ez, mondaná Rejtő Jenőnek a Vesztegzár a Grand Hotelben ravaszul sunyi bennszülött törzsfőnöke. Lakásunk is főúri volt. Tágas belépő. Egyik vége az ebédlőre, a másik a hálóra kukkantott. Soha nem látott bútorok köszönték meg apámnak, hogy kiszabadultak a Béke téri fáskamra kátrányteteje mögül. Porcelán tányérok, ezüst evőkészletek, metszett kristálypoharak, térítők és szőnyegek, anyám úgy táncolt ölelő karjaik között, mint az Ezeregyéjszaka csodatevő dzsinnje. Évtizedek múltak el, kedves Katám, amikor végre megértettem, hogy minek is voltam azon az első kipakolós napon a tanúja. Egy régi, végleg letűnt világ relikviái köszöntek rám. És a töméntelen könyv. Brehm állatvilága, Új Idők lexikon, Budapest díszkútjai egy hatrészes sorozat gyöngyszemeként merített papíron, arany szegéllyel, csodálatos bőrkötésben. Később, amikor gimnazistaként pénzre cseréltem az egyik darabot az antikváriumban, sokáig érezhettem magam tőkepénzesnek. Magyar remekírók, Mikszáth és Jókai „összes”, Ilerczeg Ferenc bordóslilában, Erdélyi Szépmíves Céh sorozat halina kötésben, Vaszary János album, Wagner partitúrák és a Jóisten lehetne még e kincsek számadója. És a dedikált példányok Hegyesi Jánostól Zilahy Lajosig. Bérletek a Nemzetibe, bérletek a Vígszínházba, az Operába. Egy család, amelynek a polgári világban is lehetett volna jelene, s a leszármazottaknak biztosíthatott volna jövőt is. Ennek lett vége a negyvenes évek végére. Apám önmaga elhatározásából soha nem beszélt erről a múltról, nem adott kapaszkodókat, én meg mire megértem volna az avatott kérdező szerepére, már ő nem volt jelen az evilági létben. Csak a hiány nem tűnt fel. A naiv piktor festette mezőtárkányi házon kívül, nem volt kép a lakásban. Az a kép viszont nagy becsben volt tartva, míves rámát kapott. Mi veszett itt el? A számadást a későn megérett érdeklődés okán, már soha nem végezhetem el. Én sem, és más sem. Ezt a múltat valóban vastag humusz takarja el a kutakodó szemek elől. „(...) Az évek szele csöndesen hordja a sírokra a feledést... Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak Egymáson a tó hullámai. De Fáradhatatlan felhők görgetik Az égen lomha lavináikat...” 31
