Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal
réseikből, - nagy töredék, mert négyszáztíz sor - arra vall, hogy a tragédia atyja korának bravúros vígjátékírója is. Ha Szophoklészben ennyire megvolt a tragédiaíró mellett ez a burleszk írói véna, az maga mutatja, hogy a drámában és a színházban nagyobb gazdagsággal kell számolnunk. Miközben Szophoklészt játsszák, ugyanakkor, Arisztophanészt és a vígjátékírókat is játsszák. Micsoda különbség van a kettő között. Az arisztophanészi vígjátéknak semmi köze a modern vígjátékhoz, legföljebb a modern abszurdhoz lehet köze. Németh László Arisztophanészről szóló tanulmánya pontosan érzi a szerzői fantázia gazdagságának ma is ígéretes bár meg nem valósult lehetőségét. Es valami olyasmit is írt ebben a tanulmányában, hogy minden költői hasonlat már abban a pillanatban színpadi effektusként él és jelenik meg. Tehát együtt volt a tragédia a szatírjátékkal és reagáltak egymásra. Arisztopha- nész szövegében nagyon sokszor a tragikusoktól vett idézetek is megvannak, és onnét tudunk elveszett darabokról. És közben a filozófiának hány iskolája, a szigetekről, meg Kis-Azsiából mentek Athénbe és ott filozofáltak egymástól elütő rendszerekben. Lehet sorolni, mi minden volt együtt. Most - és itt térek vissza a modernre -, azt mondják, hogy mondjuk Párizsban divattá tesznek egy irányzatot. Például ilyen híres irányzat volt az abszurd dráma. És akkor azt mondják: Aha! Európai modell. Modernség címén megkövetelik, hogy egy divattá lett tendenciába sorozódjék bele, az, ami mondjuk, nálunk is megszületik a drámaírók asztalán. Volt pár év, amikor csak az jelentkezhetett Magyarországon drámaíróként, akinél kimutatható volt, hogy tud abszurdul bolondozni. Holott Európa Budapesten is, ahogy Athénben is egykor, a sokszínűséget egyszerre jelenti. Ahogy Csombor Márton hamar, telibe találóan írta: Europica varietas. Meggyőződésem - függetlenül minden, rendszerint oly rövid éltű divattól, lehet más stílusban, más kategóriákban is gondolkozni. Hogy nálunk, a drámában ez nehezen megy, ennek az egyik oka az, hogy a drámai kultúra olyan kiszolgáltatottságban van ma Magyarországon, ami nem biztosítja többé az írói, a magyar irodalmi közgondolkozás jelenlétét a színházban és a drámában. Megmondom, mire gondolok. Tudjuk, hogy a magyar színház és dráma kezdeteitől fogva, azaz a múlt század elejétől, Vörösmarty, Bajza, vagy még előtte Kazinczy, mily komolyan foglalkozott a színház kérdéseivel, és az ott bemutatott drámák elemzésével. Tudjuk ezt Aranyjánosról, mily nagyszerű tragédiaelemzéseket köszönhetünk neki. Petőfi prózájában is érezhető a színház iránti érdeklődés állandó impulzusa. Akkor kezdték Shakespeare-t fordítani. És jelen voltak és állandóan írtak róla. Folytathatom tovább, Salamon, vagy a mi századunkban Ignotus, Schöpflin Aladár, Keresztury Dezső, Illés Endre, Németh László, Móricz Zsigmond. Móricz Zsigmond külön kis könyvet írt a Nemzeti Színházban bemutatott Shakespeare-ciklusról. És Ady Endre, és Kosztolányi Dezső, Sarkadi Imre a Válasz ban. Ott ő volt a színházi kritikus. Mind írtak, állandóan éberen foglalkoztak a színház, és a dráma kérdéseivel. Mert ez nem a színházi szakma belügye, amiről csak az tud írni, aki otthonos az öltözőkben, hanem azoknak az ügye, akik Magyarországon „emelt szívvel” gondolkoznak. Itt tehát az irodalom ügye is. Az irodalom viszont „leadta” a színházat és a drámát. Maradt a szakmáé a benne levő ítélkezés. Olyanok, akik a szakma kisszerű kérdéseiből kiindulva írtak, régen is meg130
