Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Albert Zsuzsa: Beszélgetés Hubay Miklóssal
voltak. Kitűnő színházi bennfentesek voltak az Intim Pisták. De közben volt Kárpáti Aurél és Schöpflin Aladár és Ambrus Zoltán. És LIarsányi Kálmán, és Csurai Pál, akik állandóan, rendszeresen foglalkoztak a színházzal. Mindegyik külön kötetekben adta ki ebbeli munkáit. Színházi esték, vagy Dramaturgiai tanulmányok címen. így élhet egyfajta magasabb szintű érdeklődés, amely független a szezonoktól, független még attól is, hogy mit mutat be a színház, az egészben gondolkozik. No, most ez a szenvedélyes, mohó érdeklődés megszűnt. Ezért a drámaíró nehezen talál szövetségest. Ha megnézzük az elmúlt fél évszázadban legjelentősebb magyar kritikusok gyűjteményes köteteit, elvétve találunk bennük élő drámára figyelő reflexiót. Mintha a társadalmi kérdéseknek az a feszegetése, amit e műfaj legjobbjai végeznek, már kívül esne a magyar létkérdéseken. Talán utolsó, megrendítő példája az volt, amikor Illyés Gyula „átigazította” Teleki Kegyencét. Nem lehet, hogy azért, mert ez a színház szándékosan igyekszik elszakadni a szóbeli színháztól? Úgy értem, hogy nem tudhatom, mit látok majd a színházban, attól fiigg, hogy ki rendezi azt a darabot, aminek a szövegét ismerem. Először is, a klasszikusokat így is, meg úgy is lehet játszani. Lehet úgy, hogy azon az ismert klasszikus szövegen bebizonyítja a rendező, hogy ő milyen eredetien tudja megközelíteni. Aliért ne? Az ismert klasszikus szöveg ettől még megmarad annak, ami. Minden színházi kultúrában - Moliére idejében is - játszottak mesejátékokat, csodás játékokat, zenés játékokat, táncjátékokat, bohózatokat, vásári komédiát, és közben Racine-t, Corneille-t és Moliére-t is játszottak. Mindez egyszerre lehet. De közben ott is állandóan jelen volt egy arisztotelészi igény, egy irodalomkritikai vagy filozófiai igény is a drámával kapcsolatban. Ezt képviselte Boileau. De akkor, amikor valamilyen divat címén egyeduralkodóvá akarnak tenni egy műfajt - ahogy például most évtizedek óta, egyre inkább kiszorítják a színházból a modern tragédiát - megszűnik a modern tragédia. Nem véletlen, hogy bestseller lehetett George Steiner: A tragédia halála című művével. Az, amit Shakespeare-nél mond Horatio, hogy „bennem a dánnál több a római!” arra utal, ő tudja, hogy fel kell tenni, akár az életet is egy szóra, vagy a becsületre, vagy a haza dolgára. Ez a magatartás ma többet nem divat. Ezt egyszerűen kilúgozták a közéletből, valószínűleg azért, mert valamilyen tendenciának hasznos. Hogy ez hova vezet? Nézze meg a mostani reprezentatív típust, nem Magyarországra gondolok, hanem Olaszországra, Amerikára, végig, mondhatnám a többit, a közéletben szereplő emberek inkább menedzserekhez igyekeznek hasonlítani. És úgy fogadtatják el magukat a választóikkal, hogy megpróbálnak a televízióban előnyösen szerepelni. E miatt a televíziós szereplés miatt, megy néha külön nevelő iskolákba egy-egy közéleti személyiség. Imidzs, vagy imázs! Sokat írtak arról Franciaországban, hogy amikor Chirac feltört, milyen keserves, hosszú leckéket kellett neki vennie, hogy leszokjon bizonyos nyersebb mozdulatokról, hogy jól válassza meg a nyakkendőjét, hogy ne üssön az asztalra, stb., mert mindez rontja a televíziós képet. Ez a televíziós kép, mint a kor reprezentatív em131
