Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 11-12. szám - Egy közelkép a karakói ispánságból

- írtak róla szépen, nem panaszkodom - két komoly kritika fűződik is a második kiadáshoz. Az egyiket Csuhái István írta az Elet és Irodalomban, a másikat Papp Endre a Hitelben. Ok ugyan egész máshogy és máshonnét nézik és elemzik és vizsgálják az irodalmat, de elegánsan úgy mondhatnám, hogy releváns műnek tartják.- Kapott jó kritikákat, de eljutott-e a széles közönséghez?- Ha nem tartozol klikkhez, csoporthoz, irányzathoz, iskolához, brancshoz, érdek- szövetséghez, klánhoz stb. - nem vagy. Én például sem népi, sem urbánus körhöz, egyáltalán semmilyen „körhöz”, „körbe” nem tartozom (persze azért megvannak a magam markánsnak gondolt „preferenciái”). Ez a szituáció rövid távon biztos hátrányokkal jár. Talán zokszó nélkül mondhatjuk, az Eldoradot az első kiadásakor nem fogadta az őt megérdemlő befogadás - a jó kritikákkal együtt sem (pedig mondjuk az év első kötete lett). Csuhái leírja, hogy alkotás-lélektanilag az efféle méltánytalanság jó pár könyvet benn ragaszthat a szerzőben. De nincs semmi „savanyú a szőlő”-érzés bennem.

Különben is: a könyveknek is megvan a maguk mesés vagy kevésbé mesés története. Én annak örülök igazán, hogy ez a húszéves szöveg lényegében nem romlott meg. Működik. Élni tud. Ezt érzékelni-látni-tudni - elég tűrhető szellemi pozíció. Az meg, hogy ki hogyan veszi, illetve nem veszi tudomásul, egészen más, talán irodalomszociológiai kérdés. Nemigen foglalkozom vele: az emlegetett két kritika jelentős megközelítésekben éppen erről a jelenségről szól. Hogy jó húsz éve megjelent egy regény, amely boldogtalan vagy méltánytalan sorsot élt meg.

De akár így, akár úgy, mindegy már - a kötet s én magam is lemaradtunk egy hajóról. Amely különben azokat a matrózokat szállítja, akik az önmenedzselés egészen sikeres formáit is képesek űzni. Ezzel együtt a lényeg az, hogy naiv ábránd (volt) azt hinni, a mű önmagáért beszél. S hogy egy műalkotás megáll a saját lábán is. Hogy tűzön-vízen érvényesülni fog esztétikai erénye - sőt még hódítani is képes. Ez egy régi befogadás-történetben, szerencsésebb korban talán így volt, talán nem - ma mindenesetre nincs így. Nincs siker irodalomtörténészi iskola háttere nélkül, kritikusi hátszél nélkül vagy jelentős, olykor óriási reklám nélkül. De a nagy művek - ahogy Hamvas is írja - hideg, zeuszi magányban készülnek, és alkotójuk mit sem törődik könyvei sorsával. Ha kész a mű, a jól végzett munka örömével legföljebb meg- ünnepli egy pohár száraz somlai borral.

16