Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Balázs Géza: A nyelvi öröm
ni a szavaknak, a szép szavaknak, a dicséretnek, a kedvességnek, és ezért félünk a „rossz szótól”, a megszólástól, az átoktól, a nyelvi durvaságtól. A „semmitmondó” fatikus nyelvhasználatnak szövegtípusai is kialakultak. A már említett csevegésen, pletykálkodáson, gyakran idézgetett ismert családi történeteken túl ide tartoznak a semmitmondó üzenetek (régen képeslapokon: „üdvözletemet küldöm...”, ma már inkább sms-ben), köszöntések, kapcsolatjelzések („Hogy vagy?”), bókok. Leech udvariassági elvei között szerepel a fatikus maxima, amely lényegében az antropológus nyelvész Malinowskitól (bővebben lásd: Balázs 1993.) származik. A maxima szerint: „kerüljük a csendet, s tartsuk szóval a partnerünket... Kultúránkban kétségkívül fontos mások szóval tartása, a kínos csendet kudarcként éljük meg interakcióinkban...” (Szili 2004: 35). CSAK A SZÉPRE EMLÉKEZEM... A POLLYANNA-ELV Az udvariassági elméletek között kell említeni Matrin Pollyanna-elvét, amelynek lényege: Kerüld a kellemetlen témákat, részesítsd előnyben a kellemes témákat! Az elv megnevezése Eleanor H. Porter ún. pöttyös regényei főszereplő leányának nevéből származik, a kislány „Lásd az élet napos oldalát!” optimista életelvére utal. Pszichológiailag is alátámasztható ez az elv. Megfigyelték, hogy a szubjektív, kellemes ingereket hatékonyabban és pontosabban dolgozzuk fel, mint a kevésbé kellemeseket, tehát az elv az észleleten túlmenően az emlékezésre és a gondolkodásra is igaz. Vagyis, pontosabb azoknak az emlékeknek a felidézése, amelyek kellemesek voltak. A lényeg, hogy a motiváció hatást gyakorol az észlelésre, s az észlelésben a számunkra kellemesebb dolgok részletesebben dolgozódnak fel, mint a semleges vagy kellemetlen dolgok. Tehát tudományos igazsága van a „Csak a szépre emlékezem...” slágernek. ÉLVEZETES STRUKTÚRÁK A pszichologista, pszichoanalitikus irodalomtudományi, stilisztikai nyelvészeti iskolák hangsúlyozzák a műalkotásban, a műalkotás nyelvi megformáltságban rejlő feszültségkeltést és feszültségoldást (tenzió - detenzió), s a feszültségoldással együtt járó esztétikai élményt, voltaképpen kielégülést. Feszültségkeltés nélkül azonban nincs feszültségoldás, s lélektani törvényszerűség, hogy addig tart a feszültségoldó örömérzet, ameddig érezzük, hogy az elveszítettet, a hiányzót találtuk meg, s amikor a hiány elhalványul, az örömérzet is fakulni kezd (Miko 2000: 100) . Miko egyik gyakran hivatkozott szerzője Fónagy Iván ugyancsak e gondolatkörben tesz említést az „élvezetes struktúrákról” (Fónagy 1990: 36.), melyek „csábítanak” és „félrevezetnek”, s egyes szerzők a valóság megszépítésében odáig is eljuthatnak, hogy a „szép hangzás” kedvéért építik mondataikat - mint az építészek, akik a szimmetria kedvéért vakablakot tesznek egy fáira. A struktúrák a téma szintjén tehát úgy jelennek meg mint feszültségkeltés és -oldás, amelynek a következménye a már emlegetett homeosztázis, egyensúly, harmónia, stressz-oldás, voltaképpen katarzis, azaz integráló, tisztító funkció (Miko 2000: 101) . De a formában, a nyelvi struktúrában is benne van az öröm: a nyelv hangtani arculatában, ritmikai megformáltságában: ilyen a visszatérés öröme (pl. az alli- teráció, az ismétlés, a rím, a kiazmus), a szójáték általában. Egyértelműen állítha89
