Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Balázs Géza: A nyelvi öröm
bőven még nagyobb rendetlenséget is, csak egy valamit nem találunk: folyamatos búvalbéleltséget, panaszkodást. Természetesen van okunk a panaszra. Ilyen a magyarok folyamatos kegyetlen szenvedése, történelmünk hosszú kudarcsorozata, az országot sokszor megosztó, sőt szétszabdaló külső-belső politika. De minden méltánytalanság, igazságtalanság ellenére az is nyilvánvaló, hogy sok más néppel és nyelvvel ellentétben a magyar népnek van hazája, úgy nevezik, hogy Magyarország, a magyar nyelvnek van történelme, jelene és jövője, van otthona és nagyon sokfelé beszélik a világban. Tudnunk, tudatosítanunk kell, hogy a világ sok ezer etnikumának és nyelvének nincs országa, s ez nagyobbrészt azt is jelenti, hogy nincs teljes szabadsága. A hungaropesszimizmus részben ontológiai-antropológiai élményből, részben történelmünk súlyos tapasztalataiból fakad, és ennyiben jogos is, de soha ne feledjük, hogy legalább annyi okunk van az örömre, a boldogságra is, s ezek is elválaszthatatlan részei életünknek, kultúránknak. Vagyis létezik a hungarooptimizmus is. Tömören úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az élet nyomorúságos, de tele van mulatságos részletekkel.2 Csak néhány ide sorolható néprajzi és kommunikációs jelenség: a szívességszolgálat, az evés-ivás, a traktamentum (bőkezű vendéglátás), a farsangi mulatságok, a húsvéti locsolkodás, a névnapozás, a lakodalom („hét országra szóló” lakodalom), a tánc, a tánckurjantás (csujogatás), az anekdotázga- tás, a népi humor (a székely furfang) stb. Mindezek nemcsak népi környezetben virágoznak, de általános magyar jellemzőnek tekinthetők, gondoljunk csak a magyarok példátlanul gazdag „vicctermelő” képességére, amely Budapestet szinte a vicc „fővárosává” teszi. Fogadjuk el, hogy a magyar társadalomban a szomorúság kultúrája mellett ugyanúgy megvan a Bahtyin által elemzett népi nevetéskultúra szokásainkban, nyelvi produktumainkban, például a karneváli nyelvben (Bahtyin 2002: 19). AZ ÖRÖM, A FLOW ÉS A NYELVHASZNÁLAT Közelítsünk most az örömhöz. Mi az öröm? Az Értelmező kéziszótár szerint: „Kedvező esemény hatásaként támadó kellemes érzés, derűs, vidám lelkiállapot.” (Éksz., 2003: 1032.) Tünetét is tökéletesen megragadja a nyelv: pl. ragyog az arca az örömtől. Talán nem véletlen, hogy a most alakuló, úgynevezett másodlagos írásbeliségben (beszéd közeli írásban) a képi megnyilatkozások, az emotikonok (érzelemjelek) egyik leggyakoribbja: a smiley, azaz mosolyikon. A közveden emberi kommunikációban nélkülözhetetlen és elsődleges mosolyt utánozza. A másik gyakori ikonikus jel ebben az írásbeli közegben a mosolyjel ellentéte, a szomorújel. A találkozás, egymás felismerése, megszólítása, a „verbális érintés” nem képzelhető el az öröm jele, azaz mosoly nélkül. Ha mosoly nélküli, akkor valamiféle pszichikai zavarról, esetleg verbális agresszióról van szó. Fülei Szántó Endre (1994: 7.) a verbális érintések kapcsán megemlíti a simogatást a szó erejével, s kifejti a megszólítás elméletét, illetve annak etikájáról is szól.3 Az öröm jó világot jelent és olyan jelenségekkel van kapcsolatban, mint valamiféle „lebegés” vagy „áramlás” (flow), alkotás, harmónia, kreativitás, vágyak elérése, kiszámíthatóság, egyensúlyi helyzet (homeosztatikus állapot), kommunikációelméleti értelemben negatív entrópia (negentrópia). A boldogtalanság rossz világot jelent és ennek jellemzője a nagymértékű energiaveszteség (entrópia), vala87
