Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Kelemen Lajos: És a harang holnap is szólni fog
kövekről és tűzvészekről, hideg lehetőségekről, borzongásokról, lázakról és hitekről csakis a szívvel áldott szó képes bensőségesen nyilatkozni. Márpedig a Harangok zúgnak bennem szólásformája éppen az, ami az egész modern művészet egyik érdemi eleme is: vallomás. „Két hegyet nézek, ők meg engem. / Az egyik dombos, mint a melled, / a másik vad és rendezetlen. / / Jön egy fasor is messziről, / mint karaván a végtelenből, / lassú lépésben jön a múltam, / egyenesen az Isten mellől” - szól a megannyi impresszión edzett s a személyes hang becsét őrző nyilatkozat. Férfias elmélkedés, amely nem szeretne kibújni semmi alól, és nem szeretne megfeledkezni sem a szépség birtokosairól, sem a megalázóttakról. S ez nem kevés. „Napot ígértél nekem, Istenem! / Meleg tengert és forró homokot, / amelyben ropogósra sül meg a remény / és halálaimból is föltámadhatok” - írja Csoóri egyik csodálatos szonettjében. Akkor hát minden rendben? A jelenségek végül egyetlen abszolútumban összegződnek? S átléphetni egy küszöböt, s a küszöbön túl elénk tárul a hívők mítosza? Akárhogyan is: e küszöb megpillantása vagy hiábavaló keresgélése révén mérhetjük föl, mekkora űr választ el bennünket a teremtőtől, és minket magunkat a saját teremtményeinktől. A hivatásos tagadók logikai bravúrjaival szemben itt kell feltalálni a költészet, a megismerés metaforákból ki ragyogó reményét; az ugyanis, mármint a költészet, hasonlóan a megértés néhány más formájához, végül is egységesítésre tör. Lényege és értelme az árnyalatok felmutatásában, elemzésében, összevetésében és valamifajta egyesítésében keresendő. „Vajon az óceánok zajonganak-e bennünk” - kérdezi a költő. íme, az örök, nagy téma: a tenger és a part. Mindegy, hogy ez a két fogalom valójában és egészen pontosan mit jelent: egy nem különösebben roppant tavat s hozzá néhány ölnyi fövenyt, avagy az óceánt és tündökletes testek sokaságát a homokon; tó és tenger: a méret másodlagos. Voltaképpen egyik is, másik is a távolodást és a hazatérést, a hűséget és a tovasuhanást jelképezi. S e megkettőzött vágyban, ami különben nem egyéb, mint szenvedély és kultúra; út a messzeségbe és út vissza a partra, a szellem igazságát tévedések, a lélek igazságát legföljebb csalódások szegélyezik; ami mégiscsak minőségi különbség, noha az evidenciánál érdekesebb a belőle levonható következtetés. A vágyak és a faktumok játszmája reményeink elleni parti. Csak a tünékeny mélabú mondatja, hogy az a pillanat, amely nem a folytonosságot tükrözi vissza, az idő fájó fekete sebe? Amíg a lélek hallgat e sebről, a fájdalom minden talányát megoldja Parmenidész matematikája. De ne tévedjünk: a mód, ahogy a po- ézis összekötni igyekszik az árnyalatokat, nem azonos a létezők parmenidészi egységével. Hív, vezet, csal bennünket a fű illata, a csillagos éj, a vízcsobogás, egy nő mosolya. Hogyan is ne sóvárognánk a Nyárvégi húsvétot: „Ragyog a Nap. A legyek / a kertben még egyszer föltámadnak. / Szép, nyárvégi húsvét! / Hinni lehet a birsalmákban is!” Csakhogy ez az egy élet valami más is, s a lélek a legbátrabb, legkétségbe- esettebb, legsanyarúbb és legmagasztosabb szépségekben messzebbre lát, mint az evilági érzékelés. Nem, ehhez nem szükséges visszautasítani a boldogságot, a vigaszt, a gyöngédséget. Ha a házunk, ha egy rózsabokor vagy egy villámsújtott fa dőlni akar, tessék megtámasztani. Akár az egész világot aládúcolhatja az ember; jóformán semmit sem tett, ha közben lemond a látás, a figyelés újratanulásáról. Ebből a forró vagy hűvös kíváncsiságból születik Csoóri Sándornál a kép, vagyis a szellemi tapasztalás és az érzékelés kamatjaként adódó összevont ítélet. Milyen 80
