Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Kelemen Lajos: És a harang holnap is szólni fog
gyönyörűen árad egymásba a külső tapasztalat nyomán kitárulkozó művészet a lélek magasabb rendű igazságával: „Itt van, itt, újra a tenger: / ez a magányos har- monikás. / A végtelenségről / dunnyogtat és siratoz nekem napok óta. / Hány fásult szigetnek / és hány csupasz öbölnek mondhatta már el ugyanezt! / Hány ámuldozó zöld pillantású nőnek” - így a Két harmonikus. S szemközt a másik vers: „A halászok észre se veszik, / hogy valami elkezdődött. / Komorak, mint a hegyek. / A lúdbőrös vidékek szívdobogása / egyre vadabb. / Törtetni kezd a jövő / árko- kon-bokrokon át.” (Törtet a jövő) S mégis, mily kísértést érez néha az ember, hogy átálljon ehhez a törtető jövőhöz, összeolvadjon ezzel az elébe érkező izzó és közönyös sugárral. De aztán ébred, mint akit utolért a megvilágosodás. S kezdődik újra a remények és kételyek, a nosztalgiák és a mai nap, a mai föld csábításának összecsapása. A ritmus, amely mintegy jutalomképpen a kaland remegését futtatja át a szellemen és a lelken. S mennyi nagyszerű ritmus! A költői kifejeznivaló és a nyers benyomás. És fordítva: egy téma a maga külsősített szépségével, ahogy egyszerre stilizált belső tartalommá mélyül. Egyszerű, kristálytiszta mondatokban a tanulhatatlan csoda: „süssünk meg lángon egy saskeselyűt / s igyunk rá megváltó forrásvizet. / / Mintha csak őrült lakodalom készülődne”. Büszke és kétségbeesett igék. A halandó és korlátolt világ szidása és szeretete. Lecke arról, hogy a küldetés is határba ütközhet, de ez a határ átléphető; akár missziós okokból, akár személyes igazságokért. S mennyi külső ritmus az elharapott, vagy az áradó mondatokban. Artisztikum és vakolatlan természetesség. Mindeközben pedig micsoda lelki, magatartásbeli tendenciákkal töltekeznek a költő szavai abból a rejtett, belső áramlásból, amely nem egyéb, mint a nemzedékről nemzedékre szálló, sokak által módosított s a szépségben egybehangzó erkölcsi, érzelmi tartam. A vers hatása, szemléletes volta nemhogy csökkenne, ellenkezőleg; az írásnak egy méltóbb pillanata, új szimbóluma jön el, amikor a szerző, nyilván ösztönösen, ráérez bizonyos ősi hangszínekre, fogalmazásbeli fordulatokra. „Milyen jó volt küzdenem érted, / dühvei, haraggal, szánalommal. / Betegen is menni a hegyre, / Isten elé a képmásoddal: / / Nézd, Uram, ő az, akit szeretek, / csupa fekete láng, ha mellém / fekszik. Ruhái kint a dombtetőn / lengenek, lobognak minden estén.” Ki írta ezt? Ki más, mint Csoóri Sándor. De a vers megkapó fönségében, férfias érzelmességében ugyanúgy visszacseng egy árnyalatnyi Ady-intonáció, miként Adynál is föl-fölsejlik (az ő fantáziájától egyébiránt nem idegen lélekvándorlás szerint) egy-egy Balassi- vagy Arany-féle tónus. Lám: a költészet, mint entitás. Persze, kérdés se lehet: a Harangok zúgnak bennem az egyéniség ünnepe. A köz előtt, a köz ügyeiben megszólaló és a hit-hitetlenség, a lét-nemlét, a múlás-megmaradás titkaival magányosan vívódó líra korrelátuma. Mondják, a nagy költészet ott kezdődik, amikortól fogva a lírikusnak nincs megbánnivalója. Ez igaz, de nem azért, mert a végére jutott valaminek, sőt! Ha ma megkeresztelte az ismeretlent, holnap újból keresztvíz alá kell tartania. Elvégre a harang holnap is szólni fog. (Nap Kiadó Kft., Budapest, 2009. 90 oldal, 2500,-Ft) 81
