Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
sen bőgve, röfögve, kotkodácsolva, gágogva és hápogva sorra fulladtak bele a Balaton vizébe. Jóval Pista temetése után a Piliscsaba felé araszoló-vánszorgó vonaton döbbentem rá, kibámulva az ablakon, hogy a „kádári konszolidáció” időszakában végre Zsikéék is hozzájutottak a hőn szeretett állataikhoz, csakhogy azokat is etetni kellett. S ez akkor nekem még csak véletlenül sem jutott eszembe. Mit is mondott Marx a munkásság abszolút és relatív elnyomorodásáról? S, hogy szavamat ne felejtsem, a ’70-es évek derekán Aczél György megrendelésére a Népművelési Intézet tudományos főmunkatársaként részese voltam egy nagyszabású művelődésszociológiai felmérésnek, amelynek témája: a munkásosztály szabadidejének hasznos eltöltése volt. Értelmiségi kollégáim társaságában az Ampelos presszóban búsan értékelgettük az „adatokat”. Olvasni nem szeretnek, nyaralni nem járnak. A fekete vonat ingázói pedig hétvégén otthon kártyáznak és fröccsözgetnek az ámbituson. Pesten meg kiskocsmába járnak hetente egyszer, s megesznek egy „zónapörit”. Bezzeg az osztrák paraszt, mert egyikünk-másikunk hébe-hóba átlépve a határt már olyat is látott, az egészen más. Jani bácsiék annak idején kulákoknak lettek minősítve, az is csodaszámba ment, hogy bennünket falon belül várhattak, s nem távcsővel kellett nézniük hajdani fészküket. Erzsiké néni és Jani bácsi egyaránt hat-hat hold földet vittek a házasságba. 1945-ben állítólag valamifajta demokratikus orosz tiszt földet is osztott Csongrádon. Elhiszem a népmeséi elemet, ha már Pávelt az ukránt is elhittem. Jani bácsi legelőt kapott. Nem kellett neki, tiltakozott, nem voltak állatai. Jani bácsi szerint a barátságos orosz „lityinántnak” először csak az arca borult el, aztán pisztolytáskája zárját kezdte el babrálni. „Te nem hiszel a kommunizmusban? Te nem hiszed, hogy nálatok mindenkinek minden lesz? Te nem hiszed, hogy boldogok lesztek?” Jani bácsi viharos gyorsasággal döntötte el, hogy „rá boldog világ vár.” Őze Sándorné, hajdani tanítványom, barátom, történész kollégám, Öze Sanyi édesanyja így emlékezett vissza a Magyar parasztballada című, a fiával közösen írt könyvük 66. oldalán: „Az 1950-es években nagyon szegények voltunk. A háború idején elvitték a lovainkat, a Csinost elvitték a németek, a Bátort az oroszok. A háború után vett apám két csikót, hogy lovat neveljen belőlük. A nagyobbat hamarosan kocsi elé fogták, azon jártak be a faluba, Fábiánsebestyénbe, ami három kilométerre esett tőlünk. Azon hordták be a beadást is. A lovat Vaszilnak nevezte el apám. Csak egy disznónk volt, annak sem tudtunk enni adni. Egész télen szabadon kószált kint a határban, a búzakelést legelte. Estefelé mindig ott kornyicsolt a ház előtt, anyám odaöntötte neki a langyos mosogatólevet, azt szürcsölgette. Nagy, si- kérszőrű, vörös bőrű állat volt, a hátán tenyérnyire kiemelkedett a gerince a soványságtól. A pofáját felsértette valami, egyik oldalon megdagadt neki, és véres, gennyes lé folyt le belőle végig az első lábán. Apámtól a „nagy Lénin” nevet kapta, 41
