Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.

néptelenségben, de egyetlen ének - még halotti ének - sora sem jelent meg emlé­kezetemben. Óvatosan oldalt fordítottam a fejemet és lestem az égre, hogy látva vagyok-e, vagy én látok-e valami láthatatlant? Elejtett a kétségbeesés. Elríttam magam. A szertegurult betonoszlopok egyik csorba darabján ültem és kiejtettem gémberedett kezemből a könnyeim törlésére használt zsebkendőt. Amikor lenyúltam érte, a betontömb a kezemre gördült és a kezem nem fájt. Eltoltam a hengert, majd szándékosan rágurítottam a kezemre és csodáltam, hogy nem fájt. Valószínűleg ez a momentum volt az ottani események centruma. A Semmi szé­lén kapaszkodva láthattam a csodát, ami azzal a másik csodával társult, hogy visszajött a józan eszem, legalábbis az ösztönöm. Ami arra sarkallt, hogy tegyek va­lamit, mert fázok és nagyon éhes vagyok. Tudtam róla, hogy szerzetesek élnek a Gellért-hegy belsejében. Addigi éle­temben egyszer láttam szerzetest és tetszett a ruhája. Én is azonnal szerzetes akar­tam lenni. Miért? Mondható, azért, mert maradék józan eszem, ösztönöm szerint csakis a szerzetesi létben sejthettem meg azt a lehetőséget, ami által ruhához, éle­lemhez és szálláshoz jutok. Csodálatos menekülés lenne a bajból, amiben vagyok. Egyszerre lettem okos és elvarázsolt. Nekilódult a képzeletem és lendített az ösztönöm. Felkerestem a bejáratot, be­mentem a sziklatemplomba s addig óvakodtam előre a homályban, míg ráleltem egy szerzetesre. Azt mondtam neki, gyónni akarok. Kétségei lehettek kilétem felől, ta­lán szándékom őszintesége felől is, de megtette az előkészületeket. Beszélgetésünk legelején kitűnt azonban, hogy nem vagyok járatos a katolikus hitélet gyakorlatá­ban. Egy ideig csökönyösen ismételgettem, hogy katolikus vagyok, amikor azonban éreztem, hogy fogytán a türelme, bevallottam, hogy reformátusnak kereszteltek, de át akarok térni a katolikus hitre, amint azt a nagy francia író, Rousseau is megcse- lekedte annak idején. Meglepődött műveltségemen, de kis töprengés után kijelen­tette, hogy szülői jóváhagyás nélkül nem fogadható el ajánlkozásom. Mondtam, hogy nincsenek szüleim, én Jézus gyermeke vagyok. Talán bolondnak is nézett már s egyszer csak úgynevezett Marosán-bucit, zsemle alakú kenyérdarabot húzott elő kámzsájából és a kezembe nyomta. Azonnal falni kezdtem. Tépett újságdarabot is adott, amelyen apróhirdetés szólt arról, hogy kovácsinast keresnek Dömsödön. Négy évre szóló szerződést és kosztot, kvártélyt kínálnak. Utca, házszám. Ki is vezetett a Duna-partra és azt mondta, addig halad­jak déli irányba, amíg Dömsödre nem érek. Ha inkább a lelkemet vette volna ápolásba, ma talán az üldözöttnek mondott egy­ház képviselőjeként lennék itt, ebben a balkáni kolostorban, és nem a Föld másik pontjáról jött utasként, aki az üldöző kebelén lévőnek vélheti magát. 37. A kolostor udvarán lépegetve a Gellért-hegyen történtek legújabb változatának meg­formálásán töprengtem, noha még nem döntöttem el, kívánok-e beszélni róla eb­ben a hangulatban? Nagy baj persze nem történt. A tolmácsnő jól érzékelhetően csillapodott és én is megjuhászodtam. Érdeklődéssel hallgattam, amint elősorolta, hogy az udvart kö­12

Next

/
Oldalképek
Tartalom