Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - Csák Gyula: Háttér 7.
néptelenségben, de egyetlen ének - még halotti ének - sora sem jelent meg emlékezetemben. Óvatosan oldalt fordítottam a fejemet és lestem az égre, hogy látva vagyok-e, vagy én látok-e valami láthatatlant? Elejtett a kétségbeesés. Elríttam magam. A szertegurult betonoszlopok egyik csorba darabján ültem és kiejtettem gémberedett kezemből a könnyeim törlésére használt zsebkendőt. Amikor lenyúltam érte, a betontömb a kezemre gördült és a kezem nem fájt. Eltoltam a hengert, majd szándékosan rágurítottam a kezemre és csodáltam, hogy nem fájt. Valószínűleg ez a momentum volt az ottani események centruma. A Semmi szélén kapaszkodva láthattam a csodát, ami azzal a másik csodával társult, hogy visszajött a józan eszem, legalábbis az ösztönöm. Ami arra sarkallt, hogy tegyek valamit, mert fázok és nagyon éhes vagyok. Tudtam róla, hogy szerzetesek élnek a Gellért-hegy belsejében. Addigi életemben egyszer láttam szerzetest és tetszett a ruhája. Én is azonnal szerzetes akartam lenni. Miért? Mondható, azért, mert maradék józan eszem, ösztönöm szerint csakis a szerzetesi létben sejthettem meg azt a lehetőséget, ami által ruhához, élelemhez és szálláshoz jutok. Csodálatos menekülés lenne a bajból, amiben vagyok. Egyszerre lettem okos és elvarázsolt. Nekilódult a képzeletem és lendített az ösztönöm. Felkerestem a bejáratot, bementem a sziklatemplomba s addig óvakodtam előre a homályban, míg ráleltem egy szerzetesre. Azt mondtam neki, gyónni akarok. Kétségei lehettek kilétem felől, talán szándékom őszintesége felől is, de megtette az előkészületeket. Beszélgetésünk legelején kitűnt azonban, hogy nem vagyok járatos a katolikus hitélet gyakorlatában. Egy ideig csökönyösen ismételgettem, hogy katolikus vagyok, amikor azonban éreztem, hogy fogytán a türelme, bevallottam, hogy reformátusnak kereszteltek, de át akarok térni a katolikus hitre, amint azt a nagy francia író, Rousseau is megcse- lekedte annak idején. Meglepődött műveltségemen, de kis töprengés után kijelentette, hogy szülői jóváhagyás nélkül nem fogadható el ajánlkozásom. Mondtam, hogy nincsenek szüleim, én Jézus gyermeke vagyok. Talán bolondnak is nézett már s egyszer csak úgynevezett Marosán-bucit, zsemle alakú kenyérdarabot húzott elő kámzsájából és a kezembe nyomta. Azonnal falni kezdtem. Tépett újságdarabot is adott, amelyen apróhirdetés szólt arról, hogy kovácsinast keresnek Dömsödön. Négy évre szóló szerződést és kosztot, kvártélyt kínálnak. Utca, házszám. Ki is vezetett a Duna-partra és azt mondta, addig haladjak déli irányba, amíg Dömsödre nem érek. Ha inkább a lelkemet vette volna ápolásba, ma talán az üldözöttnek mondott egyház képviselőjeként lennék itt, ebben a balkáni kolostorban, és nem a Föld másik pontjáról jött utasként, aki az üldöző kebelén lévőnek vélheti magát. 37. A kolostor udvarán lépegetve a Gellért-hegyen történtek legújabb változatának megformálásán töprengtem, noha még nem döntöttem el, kívánok-e beszélni róla ebben a hangulatban? Nagy baj persze nem történt. A tolmácsnő jól érzékelhetően csillapodott és én is megjuhászodtam. Érdeklődéssel hallgattam, amint elősorolta, hogy az udvart kö12
