Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 9. szám - A betű antropomorf: Ladányi István beszélgetése Géczi Jánossal

lanának vissza a semmibe, miként tették azt egykor emberőseim, s miként velem is meg kell hogy történjen ez. Szóval jólesik néhány dolognak a létezésén túli létet biztosítani.

Számomra képzőművészeti világodnak egyébként is az egyik feltűnő jegye az emberi test, illetve a testleképezés hiánya. Fotóidon is inkább a természet, az épített környezet látható, ember nélkül. Emberábrázolás csak a plakátfotókon, festményfotókon látható, és a legritkább esetben látható fotóidon „élő” ember. Amikor igen, ott sem hangsúlyosan, leginkább valamilyen felirat hordozójaként a ruházatán. Az emberre civilizációs, kulturális nyomok utalnak. Bábuid mögött mintha a body artnak olyan továbbvitele állna, amely magát a testet sem teszi közvetlenül hozzáférhetővé.

Az emberi test ugyanolyan álca, mint az épített környezet, a kert, a ruházat, vagy a betű. Civilizációs tapasztalat, nem egyéb. Való igaz, hogy úgy alakult: az első antropológiai térrel, azaz az ember testhatáraival valamiért nem érzem fontosnak foglalkozni - azt gondolom azért, mert személyes. Miközben személyiségünk felülete, a testhatárunk éterizálódik is, szétfoszlik, s helyére a második antropológiai tér, azaz a testünk által belakott-bejárt tér elemei kerülnek. E második antropológia teret sokan lakjuk, abban képződnek a közösségeink. Egy magunkra felvett feliratos póló esetén nyilvánvaló mindez, miként az is, ha világvárosok nevével díszített esernyő alatt lépünk ki az esőbe.

S igen, abban igazad van: a test végső soron helyettesíthető, és absztrakttá - jellé is - tehető. A testek konstellációja, az organizmus azonban nem. Azt gondolom, hogy a mi korunkra egy meghatározható szervezetiség a jellemző - amely a korszellem révén kimunkálta magát, és megjelenik a földrengés ledöntötte faluromokban, a szétroncsolt tájban, a dombokba beépült telepítésben avagy a szemétdombban, és a funkciójától megfosztódó, természeti elemek révén szétfoszló plakátban is.

Valamiképpen a szubjektum egyediségének hiányára szeretnék rákérdezni, magyarázatot kapni tőled, ezért hangsúlyoztam korábbi kérdésemben is a betűbabák kapcsán a kópiát, a sokszorosíthatóságot. Beszélgetésütik elején is a véletlenek nyugtalanító voltát, illetve viszonyulásodban ennek kapcsán a törvényszerűségek, a magyarázatok keresését említetted. Kérdésem nem rosszindulatúan számonkérő: nem hiányolom a szubjektumteremtést, az egyediség közvetlen hozzáférhetőségének illúzióját vagy akár a meg- ragadhatatlanság kudarcának megjelenítését - csupán érzékelni vélem. Az alkotói szubjektum is nagyon áttételesen érhető tetten, más szubjektumok egyedisége még kevésbé jellemző műveidre.

Sokat töprengek azon, hogy valóban igaz-e: szubjektum és történetek nélkül lehet-e művészeti alkotást létrehozni? Nyilván nem - főként, mert az idődimenziótól és a törvényekre ráutaló esetlegességektől fosztódna meg úgy a mű, mint a mű létrehozásában szerephez jutó, önmaga megnevezéséig eljutott ember. Ugyanakkor a mű és a művet létrehozó alak, s benne az, amit szubjektumnak nevezünk, egymástól nem fix távolságra helyezkedik el, ez a távolság nagyon is civilizációs jelenség, és sok történeti alakzatú. Magam a lehető legtávolabbra igyekszem szélesíteni e közt, reménykedve, hogy köztü(n)k nagyobb az ívfény.

110