Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - A betű antropomorf: Ladányi István beszélgetése Géczi Jánossal
tűztem ki célul. Egy templom épült meg, amelyet egy szerzetesi carmen figuratum szövegébe burkoltam bele. Az emberi és az isteni világ közösét a téri és betűépítmény hozza létre. A betűbabák mindkét komponense az emberhez kötődik. Ugyanakkor mindkettő hangsúlyosan áttételesen kapcsolódik az emberhez. A betűkultúra az ember közös, civilizált létezésének lenyomata, a bábu az emberi test valamilyen célból létrehozott mása. Ráadásul a próbababák és (,eredetileg) a betűk is öntvények, egyetlen forma alapján végtelen számban sokszorosíthatók... A betű és az ember ugyanannak a teremtőnek és a teremtésnek az eredménye - legalábbis a zsidó-keresztény hagyomány szerint. Másolatai az Istennek. Ennyiben azonosíthatóak. A betűbabák ezt a hagyományt idézik meg, szándékom szerint. Azaz a kérdésedre nem fogok tudni válaszolni - ugyanis nem azonos kordinátarendszerben létezünk ebben a pillanatban. Ez végső soron minden alkotásról elmondható, az egész teremtett világ Isten végtelenül sokféle arcát mutatja - a művészet pedig erre reflektálva hozza létre önmagát. Ebben az esetben az áttételesség még hangsúlyosabb - amennyiben a betűbabák sem egyedi megjelenítésre törekszenek, hanem a maguk kópia jellegére utalnak, úgy babaként, mint betűként. Nyilván fontosnak és aktuálisnak látod az említett hagyományt, ha ilyen közvetlenül hozzákapcsolódsz válaszodban. Beszélnél erről bővebben? Hogyan használod alkotóként, miként élsz vele a magad helyét érteni kívánó emberként? Hozzáférhetőbbé tesz valamit a hag'o- mány, netán eltakarja a hozzáférhetőséget? Mindennek most egy másik aspektusára - az antropomorf világ másik, Istentől távolabb eső oldalára - emlékeztetnélek. Amikor az ember lát, szemével képek sokaságát érzékeli, menten benne is áll, hogy úgy mondjam, kötésig, egyfajta vizuális hagyományban. Ez a hagyomány, mint egy folyam veszi körül az ember testét és tudatát, sodorja, csavarja vagy súrolja a bőrét, esetleg csupán lágyan megérinti. E vizuális hagyomány része természetesen a képi jelenségek és azok látványkonstrukciója, de része az is, ahogyan és természetesen amit az ember képes látni. A vizuális világ és ahogyan azt érzékeljük, együttesükben épp úgy változik, amint az emberi faj is változik évszázezredek alatt, s amint az Isten is hol istenek, hol meg egy másik isten alakját veszi fel, már ahogyan a hagyomány pillanatnyi helyzete az embernek az istenképzetét éppen valamilyenné formázza. Szóval a hagyományból, ami életképes, jelenvalóvá válik - és ezek némelyikének megragadására, azt hiszem, nekem is módom nyílik. Azzal, hogy írok, hogy fényképezek, hogy használom a testet, a tudatot. A magam részéről nagyon szégyenlem, hogy a látványok között töltve életeimet, bármi okból nem mindegyikhez vagyok képes emberagyból eredő értelmet adni, hanem csak néhánynak - s nyilván azoknak jut egy-két napos, éves vagy évtizedes továbbiét (nevezhetnénk ezt időleges öröklétnek akár), amelyek úgy illeszkednek ki- egészítőleg hozzám, illetve én hozzájuk, mint matrica a patricához. E képek nagy valószínűséggel nélkülem (amint képíró énem is nélkülük) megneveződés nélkül hul109
