Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - A betű antropomorf: Ladányi István beszélgetése Géczi Jánossal
jévé. Ásványivá, tektonikussá, nyerssé válik az, amelyet korábban szinte civilizációs produktumnak írtunk volna le, se a papír, se a nyomat, se a terméknek nyilvánosságot biztosító tér nem lesz már ekkor jelen, hanem a visszaolvadás folyamatának egyik, képileg dokumentált fázisa. Amúgy az idővel való archaikus-mitikus bánásmód az, amely a költészetet és a kollázst-dekollázst rokonítja. Az idő hatalmát a (fényképként láthatóvá tett vagy a szaggatott felületekként, pusztulásukat megállítva megszülető műveken) jól látni: de nem a szegmenseit, hanem magát az időt. A részlet mindig beleolvad az egészbe. Amint a tárgyteremtő kultúrát is, hiszen amiből e művek létrejöhetnek, jellemzően huszadik-huszonegyedik századi, kitüntetetten európai, ott is a latinitásra épült pápista, katolikus mentalitáson felcseperedett nyugati európai civilizációs termékek, ennek a kétezer éves kultúra kommunikációjának maradványai, nem egyszer a roncsai, amelyek, már ha egyáltalán olvashatóak, és nem egy tömbként percipiálhatóak, bizony, másként működnek, mint a lineáris szövegek. Az időnek a legfontosabb szerepe, bármelyik kollázsnál tapasztalhatjuk, talán mégis az, hogy lehetőséget kínál a mikrotörténetek felidézésére, némelykor a létrehozásukra. Én magam úgy látom, hogy az a művészetfolyam, amelyet a mi kontinensünk sokféle kultúrája kitalált magának, abban egységes, hogy hisz az időváltozások révén elbeszélhető, hosszú történetben. S erre a narrativitásban képzett időre sokféleképpen rá szabad kérdezni - magam sem teszek mást, amikor minimalista- ként egy-egy műtárgyon belül kérdezek rá a tempus alakzataira, amelyeknek a legkisebb egységeit keresem. A plakáttépésnél uralhatatlanul működik együtt az alkotói szándék és a véletlen. Talált tépett plakátok esetében csak a meglátás-kiválasztás marad, de az aktív manipulációknál, vagyis ha te magad téped-hasítod a plakátok felületét, ezeknél is kiszámíthatatlanul vannak jelen az alsóbb rétegekben rejtőző'lehetőségek. Mennyiben inspirál az anyagnak ez az uralhatatlansága? Létezik elhibázott, eredménytelen, „közepesen" kivitelezett tépés? A hasított plakátok a véletlen termékei, jó esetben észleli őket a szem, de többnyire ez a szem hiányzik, s a vizuália látatlanul marad, és az értelmezhetőség számára fel- ajánlódni esélye sem nyílik. Ez a kiszámíthatatlanság rendkívül nyugtalanító. Másrészt modellje annak, amely a mindennapjainkban is zajlik. Ugyan ki kétli, hogy például jelentős irodalmi kortárs értékek vesznek minket körül, s többségükben a kanonizáció lehetősége sem jut osztályrészükül. Vagy vegyük Botticelli esetét: a reneszánszban senki fel nem figyelt rá, jó, ha kétszáz éve bányászták elő a műveit. Egyetlen szerep juthat részemül: ha már vannak művek, amelyeket meg tudok látni, fényképészként, képversalkotóként, művelődéstörténészként, akkor be kell őket gyűjteni, s olyan állapotban elraktározni, hogy esélyük nyíljon arra, ha szüksége lenne rájuk egy valamikori társadalomnak, hogy elérhetőek, esetleg a hagyomány részévé olvadva megmaradjanak. Mint kollekció létrehozójának azt kell állítanom: hogy mi kerülhet be a látott véletlenek sokasága létrehozta művekből a gyűjteményembe, cseppet sem esetleges. Biztosan (rám jellemző mentalitással) válogatom le őket - s amelyek nem kerülnek be, azokra, mint a bennünket környező tárgyak többségére, az ellenőrizhetetlen pusztulás vár. 107
