Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése
R. J. T.: Ez folyamatos munka, elhoztam az esszégyűjteményedet, amiben 1992- 93-ból már vannak Veszprém-esszék, igaz, ezekből úgy tűnik, mintha be is fejeződött volna Veszprém-felfedezésed, holott akkor még nem is laktál ott, ahol most. Az ittlétedhez sokat adott hozzá, hogy nem akárhova költöztél: egy égbe vezető, három teraszos kertbe a vár oldalában. Hány év múltán is költöztél oda? G. J.: 1992-ben vásároltuk a házat, s 1994-től laktunk ott. R. J. T.: Kertjeid - hiszen minden kertrész más és más - mennyiben tették intenzívebbé veszprémi jelenlétedet, vagy éppen egyfajta azilumba való elhúzódást jeleznek? G. J.: Korábban más voltam, mint ma. Abból a bizonyos Oktatástechnikai Központból a rendszerváltás előtt három évvel felkerültem Budapestre, voltaképpen egyik novellám miatt. A Hitelben jelent meg az írás, s emiatt etikai eljárást kezdeményezett ellenem az egyik intézeti munkatárs. Ezen nagyon megsértődtem. Bár nem volt nagyon jó az a novella. Másrészt az is elég sokszor előfordul, hogy egy írásban valaki magára ismer. Felmentem tehát Budapestre, az új munkahelyemre.. Hiszem, hogy a fiatal írónak az a dolga, hogy gőzös és nagyléptű legyen, s egyszerre három oroszlánt akarjon egyetlen helyett, s mindig megsértődjön... De ez egy mentális technika, tréningben tartó stratégia, abban az életkorban teljesen normális. Soha nem lehetett, úgy emlékszem fiatalságomra, egyetlen helyzetet sem tudtunk racionálisan megoldani. A ’70-80-90-es években nem ésszel oldottuk meg a problémákat, hanem vagy azzal, hogy rögtön támadtunk, vagy pedig mindenféle előjogokra hivatkozva hisztériáztunk. A világ így működött. Nagy íróink mindegyike ezt játszotta, s tőlük mi is megtanultuk. Túlélési praktika ez, s minél több ilyenféle helyzetből kerültünk ki győztesen, annál hitelesebbek voltunk... R. J. T.: A kertnél tartottunk... G. J.: Igen, a rendszerváltás túlontúl sok mindent jelentett: ott valami azonban kifordult belőlem is, egy ízület, amelynek mára csak a hiánya tapasztalható. Mindig tudtam magamról, hogy csapatjátékos vagyok, nem vagyok úgy tehetséges, hogy egyedül csináljak meg bármit is. Másokkal érdemes együtt dolgoznom. Akkor kezdtem el írni az első „enciklopédiámat”, azt a bizonyos Ezer naplementét, s éppen ezer napon át. Amikor azt a kertet megvettem, mást sem akartam írni már. S ekkor kezdtem el a monográfiát is a rózsákról, azt hittem, hogy be tudom fejezni, (hát ezer nap alatt nem sikerült, még legalább ennyi kell majd hozzá), s akkor kezdtem el a harmadik, ugyancsak enciklopédiát összeállítani, a Cholnoky család - szabadon feldolgozott, szabadon kitalált - történetét. Egyszerre három dologba vágtam a fejszémet, úgy gondoltam, hogy nem lehet részt vállalni ebben a mindennapi életben, ami egy ország megváltását jelenthette volna. A saját dolgaimat kell elvégeznem. A csendes munkálkodáshoz kellett a megfelelő munkahely , így alakult ki a kert. S ez a kert, az utóbbi néhány évben munkatársammá válva, feladatot adott, egy esszékönyv megírását, amelynek az egyik fejezete a Nyom. 96
