Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Az összegezés ideje: Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Géczi Jánossal
A. K. Igen, ez az erő, ez a folyamatos írás nagyon érdekes, ez írói alkat-dolog. Nem arról van szó, hogy gráfomén és mániás és betegen ragaszkodik a tollhoz vagy a számítógép klaviatúrájához, hanem - hadd mondjam újra, hangsúlyosan és más szavakkal - egy életforma. Egy személyiségtípus megnyilvánulása. Aki a valóságot a szavakban éli meg. Akkor válik számára - lehet, hogy szamárságot mondok - egy vörösbegy valósággá, amikor le van írva a neve a latin megfelelőjével együtt. Ez nyilván túlzás, de azért azt megjegyezném, hogy ez a fajta személyesség, a szöveghez való viszonya egy egészen különleges írói karaktervonás. Ez a műfajtalansággal is együtt jár. Számára a műfaj - az nincs. Nincsenek normák, nincsenek kánonok, nincs műfaj. Mi az, hogy próza? Az hogy a szöveg „faltól falig” van szedve. Ámbár még ez sem igaz mindenhol. A többször idézett Titkos ábrázolások könyve se nem regény, se nem szöveggyűjtemény, se nem napló, noha naplószerű a fejezetbeosztása a könyvének. Tényleg nehéz vele mit kezdeni, ha a műfajokat nézi az ember. De muszáj azt nézni? Emlékeztetnék arra, hogy az alcíme ennek a regénynek vagy minek: „egy regény töredékei”. Az első verseskönyvének a fülszövegében vagy negyedszázaddal ezelőtt, ahogy mondtad, azt olvassa az olvasó, hogy ez egy „regényes kompozíció”. Tehát a regény és a vers valami nagyon furcsa szimbiózisban van, átmenet a műfajok között a teljes műfajtalanság felé. B. P. Ugyanakkor ennek a sokműfajúságnak/műfajtalanságnak lehet talán egy másik aspektusa is. Az alkotói indulás ideje például, az elszánt kísérletező kedv, ami Géczi nemzedéktársainak az akkori munkáit is meghatározza. A 70-es évek vége, 80-as évek elejének alkotói kísérletei, amelyek a „hogyan írni” kérdéseire keresik a választ. Vagyis - legalábbis az indulás, a 80-as évek idejében - a műfajok közti átjárás véleményem szerint nemzedéki jelenség, már amennyiben igazam van a kísérletezést illetően... Aztán érdekes a továbbiakban, hogy kinél mibe torkollik ez a kísérletezés: Géczi Jánosnál a kísérletező jelleg teljességgel elvész, a műfajok közti átjárás, a sokműfajúság nem kísérlet immár, hanem magától értetődő, az életmű leírására alkalmas sajátossággá lesz. S ami ezt lehetővé teszi, az az a hatalmas kulturális tudás, ami a szerzőt és művét jellemzi. Amely minden írásában megnyilvánul, s amely lehetővé teszi, hogy a szerző nagyvonalúan rálegyintsen normákra, kánonokra, ahogy te fogalmaztál. A. K. A sokműfajúság, a kultúra sokrétűsége miatt azt mondhatnánk, hogy Géczi igazi reneszánsz alkat. De ha valaki nem reneszánsz alkat, az éppen Géczi János, mert semmifajta csöndes arányosság, semmiféle olyan letisztult harmóniája az ellentéteknek, amit a reneszánsz humanizmusra fogunk rá, az nála nyomokban sincsen. Éppen hogy - talán - keresi ezt a fajta arányosságot, ezt a fajta harmóniát vagy nyugalmat? Törekszik rá? Vagy így érzi jól magát? Nagyon nem érzi jól magát, azért ez biztos. Minden sora erről értesít. A kérdés az, hogy a szöveg és a világ viszonya - ezt én úgy fogalmaztam meg magamnak -, hogy a valóság birtokba vétele neki a szöveg. A szöveg által válik valósággá számára maga a világ. Amire törekszik, tehát és talán, az a számára kiszabott létezési formák valamifajta lírai felülírása. Tehát újrateremtődik a világ azzal, hogy megfogalmazom, de a magam metaforikus villanásaival én értelmezem újra a világot. És nem tagadom le a legreménytelenebb hangulatban sem, hogy a létezés tele van csodákkal, szépségekkel. Elogy ezt csak a nyelvben tudom megjeleníteni? De hát hol is a határ a lét és a beszéd „között”? 89
