Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 9. szám - Nyom: Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése
2 Nyom REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS ÉS GÉCZI JÁNOS BESZÉLGETÉSE A LEGÚJABB KÖNYVRŐL (Veszprém, 2009. december) R. J. T.: A Palatínus Kiadó néhány napja jelentette meg Géczi János prózakötetét Nyom címmel. Borítójára előzékenyen ráírtuk: Veszprém-esszé, hogy nagyobb kedvet csináljunk hozzá a veszprémi olvasóknak, de azt gondolom, János és a város nevét egyébként is mindenképpen össze kell kapcsolni. Személyes adalék ehhez, hogy épp a Nyom kéziratán dolgozva láttam igazán, mennyi minden köt Géczin keresztül engem is Veszprémhez. Alapított ő itt lapot valamikor, amelyben én még fiatal kritikusként Esterházy Péter A szív segédigéi című művéről értekeztem, később pedig a Vár Ucca könyvek sorozatában a szerintem egészen kuriózumszámba menő Gizella-könyv olvasószerkesztője, szöveggondozója lehettem - és akkor átmenetileg tiszteletbeli veszpréminek éreztem magam, de van ennél közelebbi példám is, hiszen Géczi János Ezer veszprémi naplemente című kötetén szintén együtt dolgoztunk, akkor még a Holnap Kiadónál, és én nagyon szeretem ezt a kötetét, azt gondolom, költészetének egyik csúcsa ez a ciklus, ami elé egyébként már akkor is egy esszét illesztett, természetesen Veszprémről. Illetve Veszprém kapcsán a világról szól: Veszprém a világ, a világ Veszprém. Noha nem szeretném verselemzéssel fárasztani önöket, mégsem hagyhatom ki, hogy fel ne olvassam e kötet egyik versét, Sildmacher Johann rézmetszete alá a címe, s ebben néhány mozzanatra felhívjam a figyelmet, Géczi a várost, a helyhez kötött életet egy vándor, egy idegen, vagy ahogy ő magát szokta nevezni, egy jöttment működésében látja, tehát ami állandóság, az csak egy vándor, egy odalátogató, egy kívülálló szemében mozdul meg. Nem véletlen, hogy ennek a mozdulatlanságnak a hasonlata nem más, mint a papírba beleivódó festéké, vagyis a költő, a művész lesz az, aki a mozdulataival a városnak lelket ad. Ez a kölcsönösség - tehát mit adhat a város a művésznek, és mi az, amit a művész tud adni a városnak - a vers utolsó két sorában így összegződik: „mintha önmaga a város vagy a városhoz a minta volna’’’’ - ez a művész öntudata, amelyet nem mindig visel el egy-egy település, közösség - hacsak éppen nem dönt úgy, hogy büszke lesz az illetőre. Mindaddig ez irritáló. Amikor már nem irritáló, akkor büszke lesz a közösség, főleg, ha majd a költő meghal, fantasztikusan szép nekrológokat lehet róla írni. Én például már el is készítettem magamban János nekrológját, igaz, hogy fiatalabb nálam jó néhány évvel, de sose lehet tudni... Nagyon szépet írtam ugyan, de remélem, legfeljebb majd csak az utódai fogják valami hagyatékból előásni, és ha fordítva lesz, majd esetleg ő ír néhány sort volt szerkesztőjéről. Tehát, tréfa nélkül, a művész és a város viszonya szerintem mindenütt a világban, s Magyarországon különösen, problematikus, de, hogy mit adhatnak egymásnak kölcsönösen, ez ennek az új kötetnek a legfőbb mondandója. 90
