Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Kelemen Lajos: Csinszka: külön szándék

És sírni azt szabad; ha úgy jön a sora, akár a karthágói só-szórásért, aminek semmi tényleges nyoma a históriában, viszont, halljuk innen-onnan, a punok - Karthágó-Kardhágó alapon - magyarok voltak, aminthogy Arisztotelész is magyar, eredeti neve Harisnyás Tóth Illés. De kár, hogy a világra terített ködös pátosz, rendezetlen hév helyett nem egy bevallott, többet ígérő, világos múltat vigyázunk, teljes pompájában, közös hűségben, közös erővel. Máskülönben a jól szeretett múlt is szoborba önthető, csakhogy akár a szótlan, akár a beszédes szobrok a szoborságukat megelőzően, amíg kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell, talán a néma köveknél jobban kedvelték a virágos fákat és napfényt. Tökéletesen igaza van Blake-nek: Az életben az élet a legszebb. Föltéve, hogy megkönyörül rajtunk.

A költés persze akkor is furcsa officium, s egyes poéták olykor tényleg kőasszonyokról verselnek. De az nem kőasszony, hanem A könnyek asszonya, akinek „Az ajka itt már édesen, / A haja ide lebben, / Az egész asszony itt pusztít, / Itt, itt: az én szivemben.” És egy szobor elé térdelve be furcsán hangza- nék: „Irigyellek, szánlak, utállak, / Szerencsés koldusasszonya, / Királyi koldusasszonya / A Vágynak. / / Csak tudnék én mást úgy kívánni, / Mint téged. Oh, csak jönne más, / Egy más asszony. Valaki. Más. / Akárki.” A királyi kol- dusasszonyról, aki nélkül Adyból egy rész: száraz kút lenne, a királyi koldusasszony adja az egyik legtalálóbb nyilatkozatot, amidőn egy autogramkérőt azzal utasít el, hogy nincs módja leírni a Léda nevet, minthogy Léda nem eleven személy, hanem legendabeli alak. Igen, Brüll Adélt a poézis könyörgő, gőgös ura emelte oda, ahova emelte: a legendába. S egy komplikált meséből zörög le, mint rég-hervadt virág, a gyönyörű vers, az Elbocsátó, szép üzenet jóslatának megfelelően. Jelentős félreértése a dolgoknak, hogy Ady teremtette Lédát, ő meg Adyt - Léda valóban Ady teremtménye, ám Léda Adyn legfeljebb csak alakítgatott. E kegyetlen, durva, a végén nívótlan, túlságosan is egyszerű szitokszavakkal terhelt nász 1912-ben zárul; Ady szanatóriumba vonul, a pár itt találkozik utoljára. Léda új társ oldalán tűnik föl, az elbocsátó költeményben szereplő bosszú-hím alighanem az a pesti ügyvéd, akivel ez idő tájt gyakran látni a főváros sétányain.

1912 májusában a költő, aki Csinszkához írott egyik korábbi levelét beteg bátyja titulussal zárja, azt írja a Kedves kis ífógnak: „Azt hiszem, most már szabad vagyok, nem könnyen izgatható, egészséges, bízó.” íme a szelíd, kisvérű érzés, amely hamarosan szenvedéllyé fog dagadni.

Boncza Berta és Ady Endre már úton vannak egymáshoz, a fátum szerint. És a szónak egy bizonyos értelmében Ady ekkor hadilábon áll az önismerettel: mint férfi nagyon is könnyen izgatható. Találkozása a református erdélyi leánnyal: sorsszerű. Sokan és sokszor leírták ezt, a baj (ha baj) az, hogy sokféleképp; például gyakran szajkózott gyanú, hogy a Csinszkáé előre megfontolt szerelem, vagy legalább valami érdekből fakadó praktika. Berta 1912-ben egy üde, vagány, művelt, játékos, szecessziós - s főképp tizennyolc éves leány. Ady harmincas éveinek közepén jár. Voltaképpen a költő szemszögéből az ifjúság örök visszavá- gyának igen egyszerű lélektani státusza ez; ki egy csöpp férfierővel is bír, érti. Megerősítésképp, tessék csak elolvasni napjainkból az ír Heaney versét, amelyben a szerző egy ablakból nézi az éjjeli mulatozó, hazatartó fiatalokat. Majd hir74