Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn

Járjunk egyet, barátom, mielőtt estebédre terítenek. Odakint megannyi élmé­nyével a természet, ahogyan már annyiszor, segítségünkre siethet. Felkerekedtünk, mint akiket a séta sikerrel kecsegtet. Szaporán lépkedtünk, H. úgy, ahogy volt, köntösben, lakkbőr papucsban, le, a dús kifinomultsággal mintá­zott, kecses, fehér kőkorláttal szegélyezett, széles, gesztenyebarnára pácolt fa lép­csősoron az előterembe, és, miután ott kiemelt a tartóból egy ébenfa sétapálcát, on­nan a lakhelyének hamuszín és kékesfehér mészkőlapokkal kirakott teraszára, ahonnan, csaknem váratlanul, elénk tárult a park. Mélységesen megdöbbentő volt. A nyugalom látványa. A tűnődő nyugalomé. Und... immer weht der Wind... und immer wieder... vernehmen wir... und re­den viele Worte... Was frommts... dergleichen viel gesehen haben? — morzsolta H. A terasz előtt szelíd lejtő rezgőfűvel díszített pázsitja, fakoronák és tűlevelűek ka­réjával övezve. Telepedő pára és alkonyfény rajtuk. És közvetlen közelemben H., aki akárha rózsafüzér egy-egy szemét csúsztatná tovább ujjai közt: Der Regen fällt nicht ihm, die Sonne scheint nicht ihr, du auch bist anderen ges­chaffen und nicht dir... Bálványos csönd, belőle iminnen-amonnan madárhang, elpihenő madaraké. H. ezekkel a szavakkal vetett véget lelke rejtekében megbúvó imádatának: Wie selig ist der Mensch, der weder will noch weiss... Amihez azonban én, csak úgy, magamban, még hozzáfűztem: Was frommt das alles uns und diese Spiele... die wir doch gross und ewig ein­sam sind... und wandernd nimmer suchen irgend Ziele? Álltunk, és figyeltük moccanatlanul, hogyan süllyed mind gyorsabban a távoli hegy­gerinc mögé a Nap, mígnem csak sugaraiból maradt az ég színeiben. Minket meg hir- telenében ámyéktalan világosság vett körül. Ez a pillanat döbbentett rá, hogy emlékképet látok, hogy egész környezetem emlékkép, amelynek valamennyi részlete megannyi em­lék. Emlék a rezgőfüves pázsit, emlék a lombkoronák karéja, emlék a bálványos csönd, emlék az iminnen-amonnan madárhang, emlék a süllyedő Nap, emlék az árnyéktalan világosság, emlék H. szómorzsolása, és emlékekből fog összetevődni a sétánk. Murvával takaródzó ösvényen ballagtunk, amikor H.: Éppenséggel nem egészen idevágóan, hanem inkább csapongva és talán heve­nyészve idéztem az imént, úgymond, lélektudatomnak emlékmaradványát. De hát mit tesz Isten! Illan bárki, ha szellemi alkat. És nincs fogyatkozása. Feltehető, hogy azért nincs, mivel múlt és jelen egypetéjű. Nos, ami engem illet, tisztelt barátom, úgy vélem, valamennyi alakulásom egypetéjű, de már szüntelenül kallódik az idők­ben. Ont viszont az időbeli különbségek egyszerre illetik, miként jelenlegi állapo­tában is tapasztalhatja. Ballagdáltunk tovább, egyik fehérlő parki ösvényt másik fehérlő parki ösvényre cserélve. És nézelődtünk. Szeri-számát se tudtam a virágoknak az élénkzöld aljnö­vényzetben, ám csak egyik-másik volt felismerhető nekem, azok, akiket valamilyen régi okból kedveltem: a lilásan rózsaszín kikerics, a fehér ernyős virágzatú turbolya, a búzavirághoz hasonló, pirosán lilás imola, a lenszínű, selymesen lengő árvalány- haj, a pázsitfüvek ilyen-olyanja és a sok-sok apró, sötétlilába tömörülő ibolya. Fi­nom szellő borzolgatott köztük, amitől ide-oda hajladoztak, remegtek és lenge- deztették a színeiket. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom