Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn
Leültünk egy parki padra, amely mögül nagy, illatos, tejfehér fürtös virágú je- zsámen terpeszkedett fölénk. H. kihúzott a köntöse zsebéből egy kendőt, és lepas- kolta lakkbőr papucsáról a fehéres port, aztán elégedetten megvetette hátát a pad támlájának. O is szemlélődött, akárcsak én. Némi hallgatás után: Beszélik, hogy a természet az emberi szemmel látja világát, és ha nem lenne ez a szem, akkor nem látna magából semmit, legfeljebb csupán annyit, amennyit az állatszemek láthatnak. En ezt kétlem, mármint, hogy a természet vak. Egész állapotom kétkedik. Nézze csak, barátom, mennyi-mennyi szín! Azt állítják, miszerint a jelenségek látással érzékelhető tulajdonsága. Ha ez igaz volna, és csak a látás látná a színeket, akkor aligha léteznének színek. Vajon mely ok miatt? H. sóhajtott: Nos, annak okáért, mert a szín másik színtől keletkezik. Ahogyan a fény ráesik valamely lényre vagy dologra, az, ugye, nyomban visszaveri a fénysugarakat, és a színével veri vissza. Es mondanám még én is, aki nem vagyok jártas ily kérdések kibogozásában, hogy felröppenti a színét, az meg száll szanaszét, és ekképpen érinti, és ezáltal valamely válaszra ingerli a környezetében levő többi különböző létezőket, akik szintén röptetik színeiket, és ingerkednek társaikkal. H. derűsen a levegőbe bökött: Telis-tele szálldogáló színekkel. Mi nem látjuk őket, ám ők látják egymást. H. elégedetten szusszantott: A színükkel. Poétikus nyelvünkkel szólítva: színszemekkel. És, mint említettem, hovatovább változásra ingerelnek, olyannyira, hogy egy szín másneművé változik, íme, éppen itt piheg előttük egy nebulónak való taneszköz. Látja, barátom, a murvában azt a gyíkot? Szürkésfehérbarna. Mert a murva, ahol tartózkodik és vadászik, szürkésfehérbarna. Ha ez a kicsiny hüllő a park azon részében laknék, amely zöld, akkor az ő pikkelyes teste smaragdzöld lenne, és ha onnan áttelepítenénk élni ide egy smaragdzöldet, az meg előbb-utóbb szürkésbarnává alakulna. Mely ok miatt? Hát, annak okáért, mert környezete röpteti a színét, neki meg oka van rá, hogy magára öltse, nevezetesen avégett, hogy egymást kiegészítő viszonyba jusson az őt körülvevő természettel. H. elbizonytalanodott: Látom, megmosolyog, barátom. Igazában könnyen megeshet velem, hogy szamárságot beszélek. Vagy fantáziálok. En meg: Csak azon mulattam egy kicsit, hogy mindjárt ott termett a keze ügyébe a taneszköz. H. elnevette magát: Ja, a gyík! És mint kellék! Kapóra jött, csakugyan. Aztán nyájasan komolykodva folytatta: Az igaz fantázia, az igen! Nem szokásom ragaszkodni a véleményeimhez, emez egy mellett azonban kitartok: a képzelet a főtudomány, számos tapasztalat vezetett rá, hogy felülmúlhatatlan tudomány. Jószerével édestestvére a talánynak. Kéz a kézben járnak-kelnek világunkban. De hadd végezzem be elkezdett mondókámat. A lények és dolgok nemcsak a színüket röptetik fel, hanem formájukat, terjedelmüket, súlyukat, korukat, minden más sajátjukkal együtt. És itt szálldosnak a levegőben ezek 96
