Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Keszthelyi Rezső: Tavaszidőn
Átsiklottam H. már-már közönyös kézlegyintésén, amellyel legutóbbi mondatát kísérte: Előfordulnak azonban olyan jelenségek, köztük szövegjelenségek is, amelyek ész- lelet-alkatúak, és mégis az élmény erejével hatnak. Pontosabban: élménnyé születnek bennünk, ami a teljesség maga. Amiről képtelenség bármily vélekedés, különösen vélelmezés. Hiszen nem csak az érzelminek és szelleminek, hanem a tudatnak, a közérzetnek, a hangulatnak, az idő ide-oda tűnésének, meg mindeneknek egyszeri, közösen birtokolt megvalósulása, mert egyszerre és egymássá változva érvényesül mindaz, amit mi érzésnek, gondolatnak, hangulatnak, közérzetnek, öntudatnak, álomnak, miegymásnak nevezünk. A gondolati formák olyanfajta kölcsönösségbe kerülnek ilyenkor, amely kölcsönös egymásrautaltság kioltja eredeti tartalmukat, jelentéskörüket, hogy belőlük olyan valami keletkezzék, amit nem lehet további gondolati formába illeszteni, mert az a valami nem más, mint... Megakadtam, és felnevettem: Jaj! Azon veszem észre magam, hogy az ön nézetét magolom. És ráadásul már az enyémet is! Enyhült H. fásultsága: Ugyan, ugyan, barátom, örömest hallgatom, meg az időnkből is futja a szavak egymásba öltésére, a hebehurgyalásra, mígnem belátjuk, hogy élményt képtelenség egyszerre szavakba önteni. Újra nekibátorodtam: Ha viszont ízeire szaggatva beszéljük, akkor hol ez, hol az különül el belőle; emóció, absztrakció, impresszió ecetera, ecetera. Es amit ez az elkülönülés eredményez: teljességgel jellegtelen. Példaképpen mondom, az előbbiekhez tapasztva, hogy számomra a szép mindaddig nincs semmiben, semmikor, amíg elő nem idé- ződik általa bennem olyan, amelynek van ugyan ismertetőjegye, de neve nem volt, és nem is lehet, következésképpen ki sem tudjuk ejteni a szánkon. Ezt imígy szoktam, kvázi aforizmaként, saját értésemre adni: A szép nem szép: szép. És ez gyakorta felidézi, mert úgy látszik, együtt jár vele, titokzatos érzelem-aforizmámat, ami így hangzik: Egyszer csak a nyakába borultam volna: sírni. Mitől? Nem fájdalomtól, nem örömtől, hanem valamilyen egésztől, aminek alkotórészei most hiánytalanul együtt vannak. Meg nem bontott, makulátlan egységben. Mindenkori egész mindenkori érzése töltött be, minden ízemben remegtetve. Sírni. Es mégiscsak felfoghatatlanul: mitől? H. kaccantott: Persze, persze, igyekszik minél világosabban beszélni, barátom, ahogyan mindenki más is törekednék erre. Am ne feledje, mi ketten olyan nyelvbe soroljuk magunkat, amely nem fogalmak tárháza, hanem sok-sok olyasminek a helye, aminek még nincs gondolati formája. Ami helyette van, az... Most megint nyelvünket kellene igénybe vennem arra, amire nem használható, hisz csupáncsak kelléke igazi intelligenciánknak, miként esetünkben az asztalon ezek a tárgyak is: a hamutálca, a teáskanna, az asztalkendő, miegymás kellékei a mozdulatainknak, és ez a teremnyi szoba, különböző alkalmatosságaival, személyünk színpada, amin meg a történet a kellék. Jómagam is kellék vagyok, az ön szellemének kelléke. Itt minden, minden kellék ahhoz a valamihez. Nahát, újfent ugyanegy! H. bosszúsan szakította félbe magát, aztán invitált: 94
